Egyedül a Paradicsomban

Kannúrban, minekutána egyedül maradtam, nagyon kellemes, pihentető, relaxálós napokat töltöttem. Reggel korán felkeltem, kimentem a tengerpartra, kocogtam egy lazát, úsztam a tengerben egyet, majd leültem a homokba úgy, hogy a tenger hullámai simogassák a lábaimat és elmeditálgattam az élet dolgairól. Majd vissza a házhoz, egy laza zuhany a kerti zuhanyzóban, kiülés egy forró kávéval meg egy könyvvel, amíg jött Hyacinth, és hozta a reggelit. Megreggeliztünk; én a tőle napi 500 Ft ért bérelt motorra pattantam és elmotoroztam a környék érdekesebb helyeire. Először a várost néztem meg tüzetesebben. Találtam a szélén egy kikötőt, a városkában motorozgattam, aminek egyébként van egy igen figyelemre méltó gyarmatosítás korabeli portugál erődje a tenger parton, nagyon szép kilátással a végtelenre. Ma az erőd falain belül egy nagyon szép park van, tényleg úgy, ahogy az bárhol elvárható lenne Európában. Szeretik is az indiánok nagyon, úgy sétálgatnak ott, ahogy az én romantikus fantáziám elképzeli a 19-20. század fordulóján a boldog békeidők utolsó éveiben gondtalanul sétapálcával, napernyővel korzózgató, illedelmesen diskuráló eleinket. Az indián kisasszonyok a legszebb makulátlan szárijukba csomagolják magukat, a fiatalemberek felveszik a szép nadrágot, szép inget, nagyon belőtt tollal, amit időről időre megigazítnak a marokfésűjükkel (beszereztem magam is egy ilyen alkalmatosságot, igen figyelemreméltó evolúciója a mi nyeles fésűnknek). A kisasszonyok színesek, a kezükben többnyire bokréta és illedelmesen beszélgetve sétálgatnak a büszke fiatalemberek mellett. A családosok csemetéi is fullra kiöltöztetve, a fiúcskák lenyalt hajjal, a leánykák csuda hajkölteményekkel, elképesztő színes pandzsábikban próbálnak valami értelmes programot csinálni, de nagypolgári szüleik állandóan rendre intik őket. Gondolom, a szép ruhácskáknak az állagát megóvandó. Szóval kellemes hely; sok színes virág, sok színes kisasszonyok, tenger, amire még delfineket is raktak a hangulatot fokozandó. A fentebb említett kikötő az erőd alatt található, na, nem valami nagy tengeri kikötő, csak amolyan halászközpont; az erődből kisebb-nagyobb színes halászhajók sokasága látszott. Gondoltam: hát megnézem közelebbről, ezért lemotoroztam oda. Na, mit mondjak, megint sikerül Dél-India mindennapjainak a közepébe csöppennem. Leérve elképesztő nyüzsgés, mellbevágó szagok fogadtak. Rengeteg szedett-vedett összeeszkábált kis bódé volt szanaszéjjel, amik teát, süteményeket, meg az ördög tudja, mi mindent árultak. Körülöttük az emberek összevissza nyüzsögtek a fejükön tejesládákkal, ami púposan tele volt apróhalakkal. Megfigyelve a dolgot kicsit tüzetesebben, ez úgy zajlott, hogy horgonyoztak a vízen nagyobb horgászcsónakok, amiben emberek álltak térdig a halban, és valamilyen eszközzel ezekbe a ládákba lapátolták a halat maguk alól. Aztán jöttek szikár férfiak, akik ezeket a ládákat a fejükre tették és sietve a partra mentek velük, és egy nagyobb ládába öntötték a halat, amire másik férfiak a parton jeget öntöttek, aztán még egy sor hal és még egy sor jég. A vízben a csónakok körül állig felöltözött asszonyok derékig a kétes szagú és színű tengervízben szedegették össze a púposra rakott ládákból kipotyogó halakat egy vödörbe. Amiben igen komoly konkurenciát jelentett számukra az elképesztő mennyiségű halászmadarak sokasága, akik ott köröztek az egész kompánia feje felett a finom falatok reményében, vérmérsékletüknek megfelelően le le-lecsapva egy-egy elhullatott halra. Zoológiai ismereteim csekélyek a madarak leírására, de annyi bizonyos, hogy voltak villámgyorsan lecsapó, aztán tovaszárnyaló halászkányák, aztán meg valami egészen nagy barna ragadozó madár, amit én csak úgy sasnak hívnék. Ők szinte méltósággal ereszkedtek rá a prédára, aztán néhány lusta szárnycsapás után elkapva valami termiket ismét a magasban köröztek. Rajtuk kívül még fehér, szürke kisebb-nagyobb gázlómadár-félék sokasága reppent be a képbe, és ők csőrükkel kapták ki a halat a vízből. A parton varjak sokasága károgott, és próbált potyafalatokhoz jutni, gyakran egymással is összeveszve. Elképesztő károgással.
Nyájas olvasóim! Egészen elöntött az izgalom, az elképesztő színes forgatag egészen magával ragadott. Zúgott a fejem, ott lebegett a szemem előtt, hogy micsoda fotókat fogok én itt csinálni. (Ez a lelkesedés, gondolom, a fenti terjengős leírásból is kitűnik.)

Ami elsőre meglepett, az az volt, hogy a szokottnál is jobban úgy néztek rám, mint valami csodabogárra, mint akik még tényleg nem láttak fehér embert. Aztán rögtön az tűnt fel, hogy nem nyüzsögtek körül, ellenkezőleg, inkább egyfajta tartózkodással vizslatnak. Az igazi döbbenet akkor ért, amikor elővettem a kamerám, és sokan elfordultak; akire ráemeltem az objektívet, eltakarta az arcát. Nem adtam azért fel, mert felébredt bennem a vadászösztön. Leültem és először a madarakat fotózgattam, aztán amikor már kezdtek megszokni, azokat a trógerokat, akik feszt hordták a fejükön a halakat, és szegények nem nagyon tudták magukat kitakarni. Nem telt el sok idő, mikor odajött hozzám az első ember és feltette nekem a kötelező kérdéseit. Innentől kezdve el is kezdődött a szokásos folklór, jöttek, kérdeztek, magyaráztak, az egyik hívott, menjek be a csónakhoz, ezt persze nem kellett kétszer mondania, már gázoltam is befele a gyanús állagú vízben úgy nadrágostól, a kamerám védve derékig. Mire észrevettem, mit csinálok, térdig álltam egy csónak halban. Az emberek hülyéskedtek, pózoltak, szóval helyreállt az élet rendje. Nyugodtan fotózgattam, ücsörögtem a csónak végében, jópofiztam velük. Elég sokáig elidőztem a csónakokban meg a parton, meghívtak teára, mutogatták, kit fényképezzek, röhögtek, szóval hangulatos volt. Másnap az volt az első dolgom, hogy visszamenjek. Na, akkor már ismerős ként üdvözöltek, hozták a teát, szamószát, aztán süteményt, én ugye reggeli után voltam, de hát a szegény ember szíves vendéglátását nem lehetett visszautasítani. Így letoltam magamba egy csomó kétes eredetű étket, nem nagyon tudtam cselhez folyamodni, mert mint mindenütt, itt is imádták nézni, ahogy a fehér ember eszik (huhh, erről jut eszembe, van egy ilyen nagyon jó történetem, ha valaki kéri, azt talán még majd megírom, mert vicces). Végig is futott az agyamon, hogy mi lesz, ha most mondja fel az utolsó héten az immunrendszerem a szolgálatot. Próbáltam lerázni őket, mert a terveimben az szerepelt, hogy a madarakat fogom fotózni, de egy idő után sikerült meggyőznöm őket, hogy jóllaktam és sörből sem szoktam annyit meginni, amennyi teát ők megitatnának velem. Szóval lekuporodtam egy jó kis helyre, és próbáltam lencsevégre kapni a gyorsan vadászó madarakat. Egy idő után meg értették, hogy mit is akar a fehér majom. Képzeljétek, békén hagytak, sőt, amerre vizslattam, be-bedobtak halakat, hogy ezzel csábítsák kamerám elé a madarakat. Elég sokáig el tudtam így tevékenykedni. Egyszer csak aztán odajött hozzám az az ember, aki először állt velem szóba az előző napon, egy karéj görögdinnyével. Leguggolt mellém, odaadta a dinnyét, majd bátortalanul feltette azt a kérdést:

-Magyarországról való vagy?
-Igen.
-Ismerem a Pááskás?
-Gondoltam magamban: ez szép beszélgetés lesz. Mondtam: -tessék?

Nekiveselkedett megint: Ismerem-e a Pááskás? Láthatta rajtam, hogy ezt nem kell még egyszer, esetleg hangosabban elmondania. Ezért belekezdett, hogy Pááskás, futball, futball Pááskás. Na, erre felderültem és mondtam neki: Ááá, Puskás, régi magyar futballista. Hát láttam rajta a megkönnyebbülést, ha a neveltetése nem tiltja, nyilván megölel; magyarázta, hogy legnagyobb futballista a világon, örvendezett, nagy boldogság volt a szemében, hogy lát egy élő embert a mester szülőhazájából. Gondolom, ha nincsenek köztünk nyelvi nehézségek, még mindig ott ücsörgünk és a futballról diskurálunk. Ő udvariasan elment, hozott még banánt meg dinnyét párszor. Többször láttam, hogy magyarázgat a kollégáinak, hogy mutogat rám, és láttam, hogy vele ma nagyon nagy dolog történt. Elgondolkodtam én is: itt ezek az emberek, akik között eltöltöttem két félnapot, valószínűleg a kamerám és a ruhám árából az egész családjukkal együtt egy fél évig megélnének, hogy ezeknek az embereknek a 90 százaléka valószínűleg írni és olvasni sem tud. Európáról valami homályos elképzelésük lehet, olyasmi, hogy az valahol nagyon messze van, biztosan Kámadhénu-ból van a kerítés(vágyakat teljesítő tehén), kövérek és fehér bőrűek az emberek és jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak. Tényleg el tudom képzelni, hogy sokuknak én voltam az első élő fehér ember, akivel találkozott. Erre odajön egy 20 és 35 közötti meghatározhatatlan korú ember, aki nem hogy tudja, hogy Magyarország nem Kínában van, hanem tudja, hogy minden idők valaha született legnagyobb focistája ennek az országnak a szülötte. És ez csak Öcsi bácsinak köszönhető. Persze közhellyé silányítottuk mi ma már azt, hogy Puskásról tudnak rólunk a világ távoli szegleteiben. Mert mi egy büszke nemzet vagyunk, és nagy embereinknek se szeri se száma, meg hát amit adtunk a világnak… Hát ez van. Én megdöbbentem! Nyugodj békében, Öcsi bácsi!

Nagy integetések közepette elváltunk egymástól. Én átmotoroztam a kikötő másik felére, ahol a nagyobb hajók horgonyoztak. Itt nagy csarnokok voltak, ahol az emberek a földön ültek és halászhálókat stoppoltak, vagy szunyókáltak békésen egészen meglepő helyeken vagy kártyáztak a hajó fedélzetén. Itt már nem okoztam olyan nagy meglepetést: a szokásos módokon üdvözöltek, hagyták a fényképezést. Itt is megkínáltak csájával. Nagyon színes volt minden, a hálók pirosak, kékek, sárgák, a hajók meg kékek, sárgák, pirosak. Sok hajóra szép sarló és kalapács vagy vörös csillag volt mázolva.

Sötétedés előtt mindig visszamentem az álomlakba, gyorsan átöltöztem és a naplementében futottam egy negyven percet a tengerparton. Ezután zuhany és megettem a vacsorát, amit Hyacinth a tengernek a gyümölcseiből készített, hogy a kedvemben járjon. Aztán kiültem az erkélyre, hallgattam a tenger zúgását és a közelben lévő kis faluból beszűrődő egyszer csak felhangzó, de tényleg elmondhatatlanul a természet, a környezet részének ható, de egyben valószerűtlen müezzin énekét. Olyan volt ez itt, mintha ez a fura kántálás mindig itt lett volna, mintha ez a tenger, a levegő, a szél természetes része lenne. De valahogy még annál is ősibb. Közben legurítottam két-három sört. Majd nyugovóra tértem.

Szar lehetett mi?


Azért csak kattintsatok oldalt a reklámokra, mert most szar!