Hol is fejeztem be

Hol is fejeztem be?

Először fordult velem elő, hogy egy idegen országban, sőt, otthon sem volt még velem olyan, hogy egy másik városban otthon legyek. Mi is az, otthon lenni valahol? Talán, hogy reggel, amikor biciklizem ki a faluból, ismerősként üdvözöl a halárus; hogy a városi kereskedők megismernek, a zöldséges valami ajándék gyümölccsel kedveskedik; az étteremben szólnak, hogy holnap friss tintahal lesz, kérek-e? A helyi jellegzetesség talán még az, hogy nem rohannak oda a környék gyerekei ordibálva, hogy Hi! Pen, pen..? How are you? meg a szokásos fehéreknek szóló népszokások. Jó érzés volt reggelente kibiciklizni Punnyamadából (ez a kis falu, egészen közel Alleppey-hez, ahol laktunk egy banánliget közepén, ha még nem említettem volna). Mindenki integetett, köszönt, szóval olyan otthonos volt. Mint Magyarország, ahol ugye mindenki ismer mindenkit :-)
Megpróbálok általában most pár szót írni a keralai emberekről. Itt tartózkodásom négy hónapja alatt, lakóhelyemen, utazásaim során a legkülönbözőbb emberekkel találkoztam, és komolyan mondom, bármennyire próbálok az emlékeimben kutatni, mindenféle lila szemüveg nélkül, semmilyen atrocitásra, kellemetlen dologra nem emlékszem. Ami az indulásom előtti legvérmesebb várakozásaimat messze felülmúlja. Kisebb kellemetlenség volt, hogy néha megpróbáltak lehúzni vagy le is húztak, főleg riksások, néha kereskedők. Persze főleg csak az első időkben, később, amikor az ember már ismeri a helyi árakat, rá lehet pirítani az orcátlan szolgáltatóra, hogy azért, mert fehér vagyok, még nem teljesen hülye! Aztán ezt valami másra terelve a szót többnyire tudomásul is veszik, és kissé szerényebben képezik az árat. A legnagyobb orcátlanságok közül szemezgetnék itt most párat.
Az első alkalomkor, amikor szakálligazítás céljából egy borbélyüzletet meglátogattam. Errefelé mindenütt nagyon sok apró kis barber shop van, nagyon szeretik az indiánok a fodrászhoz járkálást. Ezek a kis boltok pár négyzetméteresek, egészen úgy néznek ki, ahogy a képzeletemben él, milyen lehetett a huszadik század fordulóján egy kis fodrászda, ahol mondjuk a nagyapám beretváltatott, hogy tetsszék a szép kisasszonyoknak. Szóval beültem egy ilyen kis romantikus, falusi szolgáltatóhoz, elmagyaráztuk neki, hogy a lompos szakállamból valami egyhetes, sármos divatborostát szeretnénk. Kaptam a nyakamba tiszta lepedőt, aztán ollóval méretre igazította a mester a szőrzetet a pofámon (volt show, ollócsattogtatás, meg ami kell). Aztán egy virágpermetezővel pofán sprickolt váratlanul, és az egyélű beretvájával már húzta is le a felesleget a nyakamról, az arcomról. A kicsi Recepcioniszt néhány képet készített a folyamatot megörökítendő, amihez az idős mester nem csekély színészi talentummal pózolt is. Aztán kérdeztük, mennyivel tartozunk és a derék borbély szemrebbenés nélkül köpte, hogy egy darab borotválás, némi fotós felárral, az annyi, mint száz. Mi lévén, hogy nem ismertük az itteni szépítő szalonok árait, sokallottuk ugyan kissé, de kifizettük. Miután egy helyi barátunknak elmondtuk, mennyit fizettünk a szépítkezésért, ő őszinte röhögésben tört ki. Amikor ismét elbozontult a szőrzetem, a környék egy másik szolgáltatóját kerestük fel, és bár fotózkodás nem történt, mindösszesen 15 helyi egységbe került a beretválás, és a végén még valami vitatható minőségű pacsulit is kentek az ábrázatomra!
Kerékpárjavító műhely is annyi van itt, mint égen a csillag, bármerre indul az ember fia, biztosan belebotlik egybe. Egészen elképesztőek (most ötlik eszembe, miért nem fotóztam őket, pedig akartam.) A mester a földön ül és várja a kuncsaftot, vagy éppen babrál valami kétkerekűt. A műhely felszerelése kombinált fogó és pumpa. Egészen kalandos módon három hétig könyörögtünk Shamji-nek, 8ő volt a mindenes fiúnk) hogy szeretnénk bicajokat. Tényleg, ez is egy indián jó szokás: a derék emberek bármit megígérnek; „persze, holnap hozom a biciklit, 10-re itt lesz természetesen”, aztán ez így megy nap-nap után. Amikor jön, újra ígéri a holnapot, aztán megint, aztán megint. A Recepci pedig nem engedi, hogy az ember a nyomaték végett kiabáljon velük. Aztán, amikor az ember végleg letesz arról, hogy itt bringázni fog, Shamji egy reggelen ott áll a verandán büszke arckifejezéssel három kétkerekű roncs társaságában. Minekutána megállapítottuk, hogy az egyik alkalmatosság kereke elég lapos, emberünk mondta: Ok, elviszem szerelőhöz, holnap tízre hozom! Mi pedig hittünk neki :-); kb. egy hét múlva tízre jött vissza a bringa. Ha jól emlékszem, amit magamnak választottam, annak is egy napig volt szusz a kerekében, és Recepci bringáján a fék fogyott el estére. Mindegy, mondtam, itt megannyi szerelő van, holnap kiugrunk és megjavíttatjuk. Ezenképpen is cselekedtünk. A mester megállapította, hogy belsőt kell cserélni, mert elrepedt, és nem ragasztható. Mondtam, nosza. Ő meg: hogy neki az nincs, de ha adok 150 rupit, akkor hoz egy ember. Adtam. Amíg vártuk a jóembert, ő a kombinált fogóval precízen beállította a Recepci fékeit. Közben a belső megérkezett. Hipp és hopp kicserélte, valami egészen különös módon, aztán kérdeztük: „etra” (mennyi)? Erre ő: 125. Mi adtunk neki egy 500-ast, azzal mágiázott egy darabig, aztán elküldte az embert felváltani. Ahogy akkor elnéztem a környék üzleteit, úgy gondoltam, ennyi pénzt ezek még nem láttak egyben, és ami a vicc a dologban, ma már tudom, hogy tényleg nem!
Leltárszerűen, mint később megtapasztaltam: egy darab belső gumi 40 rupi, annak cseréje 15 rupi, egy fékállítás 10 rupi a becsületes szolgáltatóknál.
Különben a 10 rupis kombinált fogóval történő fékállítás is önmagában rablás, mert kb. 20 perc karikázást tesz lehetővé szerencsés esetben, és az ember már mehet is a következő boltba, ami így indokolttá teszi a megannyi üzletet városszerte! Recepcivel napokat bicajoztunk a szó szoros értelmében zéró fékkel, a vidám indiai forgalomban, nem spórolásból ! :-) Csak mert ezt a sziszifuszt megelégeltük. Sokáig a fékek elavult technikai színvonalát okoltam, aztán egyszer szereztem 2 db kombinált fogót, és hetekre megoldottam a fék problémáját. Hogy itt átvezessem egy másik ravasz szolgáltatóra az eseményeket. Első biciklizésünk alkalmával, hazafelé a tengerpartról, elszakadt a lánc. Mit lehet tenni, odatoltuk a legközelebbi szerelőhöz, aki, meg fogtok lepődni, egy kombinált fogóval kivette a rossz szemet, aztán egy régi rozsdás láncból kivett egy olyan csapot vagy mit, bűvészkedett valami kalapáccsal meg üllővel, én fizettem 10 rupit a munkáért (itt kezdtem el sejteni, hogy az előző szerelő kicsit elszámolta magát. Aztán már karikáztam is legalább 10 métert, és hopp, leesett a lánc. Vissza emberünkhöz, aki valamit igazgatott egy, nem fogjátok elhinni, kombinált fogóval, becsületére legyen mondva, garanciában. Én felpattantam és már húsz m-t is megtettem, amikor újra leesett az a fránya lánc. Visszaraktam. Újabb húsz méter. Végigfutott az agyamon az a 10 kilométer, ami hátra volt. Visszavittem. A derék ember újra elővette a kombinált fogóját, meglazította a hátsó kereket, rángatta egy kicsit hátrafelé bőszen, aztán visszahúzta. Én optimista lévén újra fel, újra 20 m önfeledt karikázás, lánc megint le, én megint vissza teljesen nyugodtan, és kifejezetten vártam az újabb mágiát a rozsdás kombinált fogóval. Ehelyett a derék ember megemelte úgy ültében a drótszamár hátulját, és vadul forgatta a pedált, aztán, ha leesett a lánc, feltette, újra forgatni kezdte, és ezt megismételte 5X6-szor, aztán elgondolkodva nézte egy darabig, majd elmutogatta, hogy új lánc kell és utamra bocsájtott. Nekem azt az ötven forintot simán megérte a hókuszpókusz, hanem haza kellett valahogy jutnom. Fogtunk egy riksát, megdumáltuk, hogy bicajostól hazavisz, de az árban nem egyeztünk meg. Hazaérvén kérdeztem, mennyi? Akkor már tudtam, hogy ez a táv kb. 60 rupi. Emberünk azt mondta 250, huhh, próbáltam neki elmutogatni, hogy be vagy rúgva? Ő meg valamit a bicajra mutogatott, mondtam neki 100, ő hogy 150, mondtam hogy száz és odaadtam neki a nálam lévő 500-ast, ő elrakta, és indult volna. Na, kihúzta rendesen a gyufát, mert magyarul leordítottam a haját, mert ott szakadt el a cérna a bringás megpróbáltatások után. Erre visszaadott 150-ből. Én pedig látván, hogy ez az ordítozás csak működik, a Recepci akármit is mond, folytattam, ha lehet, még bőszebben. A driver csak forgatta a fejét jobbra, balra, mint a kíváncsi kiskutya, aztán megszeppenve mutatta, hogy nincs nála több pénz. Ráhagytam.
Különben itt szabott árak vannak, mint az átkosban nálunk, minden csomagolásra rá van írva, mennyibe kerül, szóval nem tudom, hogy működik a szabad kereskedelem. Két dolog biztos, ha bármit vesz az ember az utcán, ha túl nagy címlettel fizet (ez adott esetben 20 rupinyi banán vásárlásánál, százassal történő fizetésnél is gyakran megesik), nem tudnak visszaadni; folyton azt mondják, hogy change, change. Egyébként ez nem trükk, csak többnyire lusták váltani. A másik, ami biztos, hogy soha senki nem próbálkozik rosszul visszaadni.
Szóval sokat bringáztam, és mondhatom, kevés dolog jutott annyiszor az eszembe Magyarországból, mint a mi Kisvári Petyánk, hogy a Jóisten áldja meg az ő kezeit!
Petya, innen kérdem, hogy nem látsz-e valami kis piaci rést itt?
Van egy fontos alapszabály: ha valaki közületek errefelé jár a jövőben, a riksással előre meg kell egyezni minden esetben a fuvardíjban. Bár ehhez némi rutin kell, de gyorsan bele lehet rázódni. Különben meg minden rutint cseszhet az ember, ha innen északabbra megy, itt Keralában ipari tanulók a driverek északi kollégáikkal szemben. Bandiék jártak egy kiránduláson Delhiben, és bár úgy érezték, öt hónap keralai tartózkodás felvértezte őket a meglepetésekkel szemben, csúnyán meg kellett döbbenniük a tapasztaltakon. Egészen horror volt, amiket meséltek az árképzés tekintetében.
Talán ezért is lehet olvasni itt-ott, hogy Kerala nem is India, csak India előszobája..
Az emberekről általában csak jót tudok írni, tényleg, mindenki, akit megszólítottam, kedvesen és segítőkészen segítségemre volt. Gyakran oda jönnek az utcán…………………..

Ide kattintva néhány KÉP lehet, hogy már voltak