Beavatás

Rövid kirándulásunk után visszamentünk a szállásunkra, összepakoltuk a motyónkat, leballagtunk a recepcióra, vizet, élelmet vásároltunk. Aztán a riksásokkal elindultunk a vasútállomásra. Végre részt vehettem a városi forgalomban, de meg kell mondjam, semmivel sem jutottam közelebb ahhoz, hogy itt milyen rendező elv szerint jut el az utazó Á-ból B-be. Bevallom, többször halálfélelmem volt, nem ritka, hogy a driver áttér a szemközti oldalra, a gyanútlan utas pedig azt látja, hogy egy hatalmas teherautó vagy busz közeledik, és teljeséggel lehetetlen az ütközés elkerülése, valami csoda folytán mégsem történik meg a balest. Persze ez vica versa igaz, mert a mi oldalunkon is gyakran előfordulnak azok, akik az európai kresz szerint a másik oldalon kéne, hogy legyenek. Vannak itt-ott villanyrendőrök is, de szerintem azt csak a városkép színesítése végett szerelték fel. A kedvenceim a zebrák, amik a legvalószerűtlenebb helyeken vannak felfestve és gyalogost sehol nem láttam eddig rajtuk. A gyalogátkelés szabályai itt úgy működnek megfigyeléseim alapján, hogy lehetőleg keresztben elindulnak az emberek a másik oldalra, néha felemelik a kezüket, integetnek, kanyarognak. Én is megpróbáltam, szerintem csak a vakszerencsének köszönhető, hogy egyben átértem a túloldalra.
Megérkeztünk az állomásra, hát feleim, az állomás szép nagy, de nem akkora, hogy ennyi ember elférjen benne: hömpölyög a tömeg, kóbor kutyák hevernek itt-ott, a váróteremben leírhatatlan mennyiségű ember hever ül, alszik, eszik, fejen áll; a földön hömpölyög a tömeg, fekete ruhába öltözött, színes virágfüzérekkel feldíszített, motyójukat a fejükön viselő zarándokok jönnek-mennek nagy csoportokban. A mi vonatunk az ötös vágányról indul, ezt úgy lehet megközelíteni, hogy egy felüljáróra fel kell menni át a vágányok felett, és minden lemenő sornál van egy digitális kijelző, hogy éppen hányas számú vágányhoz értünk. Szóval hihetnénk azt is, hogy na, ez flottul fog menni. Igen ám, de a négyes vágánnyal megszűnik a továbbhaladás lehetősége. Mit tehetünk, lemegyünk ott, keresgélünk, nézelődünk, de semmi. Én már kezdek arra hajazni, hogy ez olyasmi lehet, mint a Harry Potterben a 9 és ¾. vágány, mikor is szerelmem a lejárati lépcső mögött egy ház falára, krétával írva meglát egy 5-ös számot meg egy nyilat: itt átbújunk a nyíl irányába és láss csodát, ott az ötös vágány és rajta áll a vonatunk. A peronon a felvirágzott zarándokok, a vagonban is, a vonatablakokban száradó ruhák, ember hegyén-hátán. Maga a szerelvény olyan hosszú, mint nálunk a tehervonatok: nem lehet a végéig ellátni. Nyájas olvasóm, itt jegyezném meg, hogy semmi parám nem volt, nőmtől tudtam, hogy nekünk légkondicionált hálókocsink lesz, ami egy európai utazó minden vágyát kielégíti a kényelmes utazást illetőleg. Rövid keresgélés után meg is találtuk a vagonunkat, ami gondosan be volt zárva, és egy türelmetlen indián bottal verte végig-végig a kocsit egész hosszában, egészen addig, amíg megérkezett a vasúti tisztviselő és kinyitotta az ajtót. És mi elkezdtük a beszállást; na, a minden igényt illetőleg már kezdtek kétségeim lenni. Szűk folyosó, a folyosó szélén székek, amin egymással szemben tudnak ülni az emberek, ezekkel a székekkel szemben pedig a kabinok, amit úgy kell elképzelni, mint a mi vasúti kabinjainkat, csak valamivel magasabb. Hat ember tud egymással szemben leülni, és mindkét oldalon az ülő utazók felett van 2 felhajtható polc, amit drótkötéllel lehet rögzíteni az alatta lévő polchoz felhajtás után, szóval sajnálom, hogy nem készítettem fotót, lévén nyelvi készségem sekélyes ennek a rendszernek a szemléletes megjelenítéséhez. A lényeg, hogy az alsó ülőalkalmatosságok alá beraktuk csomagjainkat, ami meg nem fért be azt a legfelső felhajtott fekvő alkalmatosságra tuszkoltuk.
A vonaton szépen sorban minden helyen ült valaki, meglehetősen szűken voltunk. Minek utána elkezdtem méltatlankodni, hogy azért én a kusettet nem egészen így képzeltem el, párom megnyugtatott, hogy mit kell ezen fennakadni, a normál kocsikban egy helyen négyen, nem ritkán öten ülnek. A szűk folyosón időnként megjelentek emberek tülekedve, hol könyvkupacot tartva a kezükben, hol teáskannát, hol, kávéskannát és attól függően, hogy épp mi volt a kezükben, azt mondogatták: buy bhagavad gítá, tea, vagy, hogy cofee. Ennek igazából nem tudtam meg, mi értelme, mert egyiküktől sem vett senki semmit. Talán csak az említésre érdemes, hogy azok, akik azt mondogatták, hogy buy Bhagavad Gítá, néha egész közel hajoltak az ember arcához és valamit csillogó szemmel magyaráztak, hiába ismételgettem, hogy no thank you! Itt is nőm találékonysága győzött, mert ő nem a no thank you egyre határozottabb ismételgetésével próbálta őket jobb belátásra bírni, hanem valami olyasmit mondott, hogy I have already one, őt nyomban békén is hagyták. A légkondi igen hangos volt, és kb. negyedóra elteltével minden utazó ruhákat, pokrócokat kezdett magára húzni, irgalmatlan hideg lett a kocsiban. Amikor már jégcsapok lógtak az orromon, egy állig pokrócban, kendőben vacogó indián nő megkérdezte, nem baj-e, ha lekapcsolja a coolert. Hiába, ha kultúrák találkoznak; ő biztos azt gondolta, hogy a fehér majmok szeretik a hideget, én meg azt hittem, hogy ezeknek az indiánoknak annyit van melegük, hogy így szeretnek utazni, és hát a kölcsönös tolerancia jegyében fagytunk közösen. A folyosón egy újabb színfolt jelent meg: egy fekete ember azt kiabálta: pakora, vegetable. Mint kiderült, ételt kínált, csajom azt mondta, lehet enni, ezért rendeltünk is valamit. Ami egyébként igen kiváló volt ízileg, és még egy kiskanál is volt a dobozban, de a csomagolás, vagyis annak egy része elsőre nagyon megrettentett, ugyanis a rizs műanyag dobozban volt, de volt mellette egy csinos kis újságpapír csomag is. Félve bontottam ki, de megnyugodva tapasztaltam, hogy egy vékony nejlon is van belül. Ebben volt a chapati, és egy másik kis nejlonban valami zöldséges szósz. A kaja nagyon finom volt, és szórakoztató, mert amíg én azt figyeltem, utastársaim hogyan esznek kézzel, ők azt figyelték minden szemérmeskedés nélkül, hogy én hogyan próbálom meg elfogyasztani az étket a mellékelt aprócska evőalkalmatosággal, úgy, hogy lehetőleg semmihez ne érjek hozzá a kezemmel. Itt jegyezném meg, hogy rövid egy napos tartózkodásom alatt megállapítottam, hogy ezt az országot a mi köjálunk rövid vizuális szemlélődés után bezáratná, sőt felégetné, és még az üszkös hamvakat is klórral szántaná be. Vacsora után nem sokkal az ülésekből ágyakat csináltunk ügyetlenkedve a csomagok elhelyezésével, a láncok beakasztásával; aztán lehencseredtünk, még egy darabig zenét hallgattam és szemléltem a legkülönbözőbb módon elheveredő indiánokat, aztán aludtam kb. 4 órát. Aztán forgolódás, vánszorgó idő, sűrű sötét, csak egy éles irányfény világított egyenesen a szemembe. Kedvesem 4-re állította az ébresztőt, menetrend szerint 4.50-kor kellett érkeznünk. A legendák pedig azt beszélik, hogy ha a vonat késik, nem áll meg, csak lassít, ezért csomagjaink rángatásával, készülődésünkkel indiánok tucatjait ébresztettük fel, de egyáltalán nem méltatlankodtak. A leszálláshoz sikerült mindent odakészíteni és jól is jártunk, mert egy 10 perc múlva megmozdulni sem lehetett a peronon.
Valahogy szerettem volna itt leírni, hogy mennyire megrázó, vagy inkább szokatlan élmény volt számomra az első indiai vonatozásom. Maga a vagon és pricsek egyébként, az otthoni mércével mérve tiszták voltak, csak minden szín, tárgy olyan volt, mintha valahonnan az ötvenes évekből maradt volna itt, mintha egy kicsit időt is utaztam volna azzal a tárggyal, amivel a térben utaztam. Később beszéltünk róla, hogy az első vonatút olyan itt, mint egy beavatás.