Kultúrsokk

Az utazás hosszú volt, de legalább fárasztó, sok szót nem érdemel. Esetleg csak annyit, hogy a hosszú repülőúton szerencsém volt, mert a három soros ülésben rajtam kívül senki nem utazott! Így kényelmesen eldőltem és magamra húztam két whisky és egy meglehetősen fura vacsi után a szép British Airways-es takarót, eldőltem a három széken és majdnem reggelig aludtam.

Bangaloréban a repülőtéren várt a kedvesem, taxiba vágtuk magunkat és mentünk a hotelba. Már a taxiúton láttam, hogy ez valami egészen más lesz, mint amit eddigi életem során tapasztaltam, de kora hajnal volt, fáradt voltam a hosszú úttól, nem nagyon törődtem semmivel. Hotel amolyan lepukkant valami a város közepén. Irgalmatlan káosszal, kosszal riksások hada akart elvinni bárhová, de én azt sem tudtam, hogy hol vagyok. A hotelt erősen idézőjelesen kell érteni, valamiféle akármi volt inkább, a harmadikon volt a szobánk, ahová a retkes egyenruhába öltözött londinerek készségesen felvitték az útiholmimat. Becsületére legyen mondva a szállodának, hogy a szoba ugyan kicsi volt és drága, de legalább tiszta, volt benne meleg víz, igaz ugyan, hogy nem a zuhanyrózsából folyt, hanem a földhöz egy vedernyi távolságban lévő csapból, és volt vödör meg kancsó; a vödröt háromnegyedig kellett tölteni forró vízzel aztán hozzá hideget és még lehetett is a kancsóval öntöznie magát az út porától bepiszkolódott jobb sorsra érdemes utazónak.

Alvás pár óra és mivel be voltam sózva, le a városba olyan fél egy körül a legnagyobb hőségben, hát feleim azt a káoszt, amit tapasztaltam, azt még a legvérmesebb álmaimban sem tudtam elképzelni, tülkölő motorok, motorriksák, lepattant buszok ezrei próbáltak egy általam teljeséggel követhetetlen rendszer szerint előre jutni. Tényleg leírhatatlan, a kétütemű riksákból felszabaduló kékes köd keveredett a valószínűleg brit uralom alatt gyártott buszok erőforrásából felszabaduló fekete koromfelhővel. Ez a jól látható szmog keveredett a friss húgy szagával, valamint a mindent átható curry és egyéb sült olajok és fűszerek illatával. Szóval kb így zajlott az Indiába lépésem: kiléptem a hűvös hotelból az utcára, először pofán baszott a 35 fokos hőség, aztán a szaglószervemet olyan inger érte, hogy egészen biztos voltam benne, hogy ezt valószínűleg maradandó károsodás nélkül nem heveri ki. Ezután remegő térddel álltam a szálló előtt és mire addig a gondolatig eljutottam, hogy visszarohanok a szobámba, magamra zárom az ajtót és amíg az ENSZ ki nem szabadít, ott tartózkodom. Már körül is vett vagy 6 fekete ember, akik egyfolytában a taxis szolgáltatásaikat akarták rám sózni. Szóval lepergett életem filmje. És ekkor egy angyal, az én drága szerelmem ott termett elhessegette a derék szolgáltatókat, és elindultunk Indiába.

Az első lépések nehezek voltak, de aztán egyre könnyedébben mentek, rengeteg ember hömpölygött ide-oda, de a közúti forgalom volt az, amitől teljesen le volt esve az állam, próbáltam fotózni, hogy megörökítsem, közben elátkoztam magam, hogy otthon hagytam a videót, mert ezt a pillanatképpel nem lehet visszaadni, ehhez kellenek a hangok, a mozgás. Egy gyalogos felüljáróról hosszasan elnéztem, fotózgattam, és nem akartam a szememnek hinni. Csak sétálgattunk cél nélkül, hogy mibe botlunk, mindenütt bazárok, ételárusok, nyitott 20 négyzetméteres szabóságok lábbal hajtós varrógépekkel, nők nagyon sokszínű pandzsábikban, szárikban, élénk citrom, királykék, bordó, piros, stb. Nagyon színessé teszik a forgatagot, gyümölcsárusok földön ülve, itt-ott egy boci. Mindenütt szemét, gyümölcshéj, műanyag palack, cigis doboz, kókuszhéj, csak az ördög tudja, mi nem. Aztán egy hindu templomhoz értünk, ahol a szép színes száris nők a földön ültek hosszú sorban a beton padlón. Csak belesni mertem, de aztán egyszer csak beinvitáltak bementünk, persze a cipőt, mint itt minden helyen, még a katolikus templomban is le kell venni, kb olyan lenne szandálban bemenni, mintha kalapban vetnéd nálunk a keresztet az oltár előtt. Ez volt a második megpróbáltatás, nehezen tudtam elképzelni, hogy meztélláb glasszálok azon a talajon. Kb úgy képzeltem el, ha én itt leveszem a cipőm és kb 20 m-t megteszek, akkor a talpamon felszívódott méreganyagok azonnal hadba állnak az immunrendszeremmel, és természetesen minden nehézség nélkül legyőzik azt, én pedig keserves agóniába kezdek, majd levegőért kapkodva kilehelem hitvány lelkemet. Zárójelben jegyzem meg, hogy ma már az a ritkább, hogy bármilyen lábbelit hordanék, nagyon klassz ez a meztélláb kolbászolgatás. A templomban elmesélték, hogy annak az istennek, akinek a szent helyet emelték, ma valamilyen ünnepe van, és ők most ezért gyűltek össze, és ezért eszik a földön törökülésben banánlevélről azt a valamit, amit esznek. Készségesen hozzájárultak a fotózáshoz. Aztán kószáltunk még céltalanul, meg mertem kockáztatni egy kókusz elfogyasztását utcai árusnál, bent voltunk egy másik isten templomában. Ingerek minden érzékszervemnek, egyre kevésbé zavar a tömeg, sőt kezd szórakoztatni, a nózinkat pedig a jóisten olyan szerkezetnek teremtette, hogy ha tartósan kellemetlen inger éri, egyszerűen nem vesz tudomást róla. Köszönöm Uram.