Mindennapok

Kochinba érve sima volt a leszállás, koromsötét volt a pályaudvaron. Itt a Greenpeace-eseknek nem lehet egy szavuk sem a fényszennyezésre, legalábbis a közvilágítást illetőleg. Számomra soha nem látott tömegben feküdtek az emberek mindenütt a földön, főleg a „szent emberek”: ezek a zarándokok, és onnan lehet megismerni őket, hogy talpig feketében vannak és virágfüzérekkel díszítik nyakukat, fejüket. Nyakamban egy laptoptáskával, mellemen egy kis hátizsákkal, hátamon egy 25 kilós hátizsákkal keskeny ösvényen kellett végighaladnom, ahol nem mi voltunk az egyetlenek, akik a kijárat felé igyekeztek. Néha szlalomozni kellett, néha egy szent emberre lépni, akik ezt egyáltalán nem vették zokon; ha találkozott a tekintetünk, csak mosolyogtak. Végre kiverekedtük magunkat az állomásról, fogtunk egy riksát, és én balga azt hittem, ezzel megpróbáltatásaim véget értek; pedig elcsigázott elmémnek csak most kezdődött a félelem és reszketés. Minekután a derék driver betuszkolta poggyászainkat a kicsiny csomagtartóba, a hátizsákomat, ami 8 ezer kilométert utazott velem és egy utolsó szalmaszálnak éreztem tartalmát a civilizációhoz, egy laza mozdulattal feldobta az akkor még számomra egyébként sem túl meggyőző háromkerekű utazó alkalmatosság tetejére. Mi elégedetten beültünk, én arra vártam, hogy majd valamivel rögzíti, de nem ez történt: fájdalom, sofőrünk bepattant a volán mögé hipp és hopp, és eszeveszett tempóban elindult. Én a nőmnek könyörögtem kegyelemért, de süket fülekre talált minden könyörgő, fenyegető, sértődő szavam. Azzal lettem elintézve, hogy ezt így szokták. Következésképpen utam végéhez teljes parában, stresszben úgy közeledtem, hogy minden nagyobb bukkanónál, élesebb kanyarnál kihajoltam és azt figyeltem, hol kell végső búcsút intenem az 5 hónapra gondosan becsomagolt holmimnak. (Azt itt jegyezném meg, hogy legalább a 60 %-a teljesen feleslegesen begyömködött holmi volt, persze ezt csak most tudom, utólag.) Azon az eszeveszett 17 kilométeren én a 100% ért aggódtam, azt hiszem, magyarázhatta volna életem párja két pofon között, hogy veszteségem mindösszesen kb. 40 %-ot tesz ki, és kedvenc mondását is, hogy Indiában mindig minden megoldódik, ráadásul jól. Különben ma már kezdem kapizsgálni ennek az igazságát, de kérlek Titeket, el ne mondjátok neki, mert az én szerény, kedves, kezes kis Recepcionisztom anélkül is kezd erősen a fejemre nőni.

Pirkadatkor megérkeztünk; a csomagom (Hare Krisna) épségben megérkezett velem együtt.

Egy Vypeen (Vájpín) nevű szigeten laktunk; ez amolyan kertvárosszerű hely Kochin mellett. Egy Iris nevű nyugdíjas tanítónő házában laktunk; mármint a gazdáink laktak a nagy házban, nekem és Eszternek egy kis házunk volt a kertben. Körös-körül banánfák, kókuszpálmák, csilibokrok, meg számomra mindenféle ismertetlen növény és egy csomó olyan, ami nem nagy cucc, mert nekem is vannak olyanok a lakásban otthon, legfeljebb kicsit kisebbek, nagy cucc. Szóval nézelődés, karácsonyi meglepik kapása Esztertől. Mit mondjak, nagy meglepetés volt, ugyanis 2 szoknyát, egy fehéret meg egy feketét kaptam. Eszter ezeket lungínak hívta és azt állította, hogy itt a férfiak viselik. Én elgyötörve az út fáradalmaitól próbáltam a létező legjobb pofát vágni ezekhez a ruhadarabokhoz. Jézuskám, észrevehetett valamit abból, hogy nem teljesen felhőtlen a boldogságom, hogy két csinos szoknyácskával örvendeztetett meg, ezért kaptam gyorsan még egy lendkerekes riksát, valamint valami pajzán szobrocskát. Aztán pár óra alvás….

Azt hiszem elkerülhetetlen, hogy ezen a ponton, némi magyarázattal szolgáljak arról, hogy mi az ördögöt is keresek én itt Dél-Indiában, és mi a felállás voltaképpen.
Konkrétan az a stályszli, hogy az én életem párja a fölösleges tudományok egyetemén hajdanán indológiából diplomát szerzett. És valamilyen számomra megfejthetetlen oknál fogva ezért folyton ilyen India-fanok, meg elvarázsolt indológusok között lógott. No, egy szép napon kollégája felhívta, hogy lenne egy család, akik egy 4 éves kislánnyal és egy 12 esztendős fiúcskával ki szeretnének menni Keralába világot látni, és kéne nekik egy olyan ember, aki némiképp járatos az indiai dolgokban, tud tolmácsolni, és tanítná az iskoláskorú gyermeket az ötödikes tananyagból. Lévén éppen elvesztettük mindketten a munkánkat, kapva kaptunk a lehetőségen és felhívtuk esetleges munkaadónkat. (Csak azért használom a többest, mert bátortalan ostoba kedvesemet erősen buzdítanom kellett, hogy bátorságot merítsen a telefonhíváshoz.) Szó, ami szó, rengeteg vicces esemény történt az interjúztatás és a munka megkapása között, de ezeket, mert amúgy is elég terjengősnek érzem beszámolómat, elmémben őrzöm meg, és ha akad olyan olvasó, aki mégis kíváncsi lenne rá, annak mélyen a zsebébe kell nyúlnia és valamelyik általam kedvelt búfelejtőben, pár könnyen habzó világos sör mellett részletesen kifejtem a történteket.

Szóval, úgy élünk mi itt együtt, hogy van a mi gazdánk, Tünde, annak a két gyermeke Kármen és Márió, meg a férje, András. A nagymama Margit, kedvesem Eszter a pájdegogosz és transzléter, Marika a bébiszitter, és szerénységem a vendég, naplopó megfigyelő. Nagyjából ezzel a sorrenddel a csípési sort is felvázoltam. Ez a felállás időnként változik, teszem azt 2 hétig itt volt velünk Márk, a kamasz édesapja; a nagymama elmegy március közepén, és február közepén jön 3 hétre a párom nem egészen százas ikernővére. (Remélem, ezzel a csípési sorrenden legalább egy helyet előre ugrok!) Jó ez a változatosság azért is persze, mert újabb és újabb kínos, mulatságos szituációk lehetőségei rejlenek a számomra olyannyira szokatlan nagycsaládos együttélésben.

Térjünk most vissza röviden Vypeenre, ahol tulajdonképpen elkezdtem megismerni Dél-Indiát. Lényegesen könnyebb volt megszoknom, mint az első bizonytalan lépéseket. Csupa olyan dolog történt, ami helyrerázta kibillent egyensúlyomat. Vegyük is szépen sorban: reggel jött három áldott jóasszony, az egyik hozott vizet, és elkezdte egy seprűvel rendbe rakni a kertet, a másik pedig a házakat takarította és elvitte a szennyesünket, a harmadik pedig a konyhában serénykedett Irissszal, a házigazdával közösen, hogy éhségünket finom egzotikus étkekkel csillapíthassuk. Enni 1 után szoktunk, mint amolyan nagycsalád, közösen egy nagy asztalnál. Irisznál többnyire 4-5 féle étel volt, valami tengergyümölcse, vegetáriánus, csirkehús, saláta, meg persze az elengedhetetlen rizs és csapáti. Ebéd után többnyire olvasgatunk, pihentünk, aztán kiballagtunk a falucska főterére, ami átellenben volt egy csodaszép portugál katolikus templommal. Ott beszálltunk 2 riksába (a riksások már névről ismerték a családot) és leriksáztunk a small beachre, ami kb. negyedórára volt. Ott a derék riksások megvárták, hogy kifürdőzzük magunkat. Ők maguk is jól szórakoztak, ahogy a sziklákról nézték, ahogy a „fehér majmok fürdőznek a sós vízben”. Egy riksa oda-vissza várakozással együtt 150 rupiba került, ami kb. 750 forint. Este foci, játék a gyerekekkel, teraszon dumálgatás és alvás egy szál lepedővel. Mulatságos, hogy milyen problémái vannak más-más együtt lakó embernek. Nagymama, Marika a szúnyogokkal állnak hadilábon, kedvesem a csótányok ellen indítana világméretű hadjáratot. Van, aki ezt, van, aki azt nem szereti, én rendőrségre nem szeretek járni, de a Transzlétört pl. nagyon szeretem.

Mindegy is, bő lére eresztem a semmit és soha nem érem utol magam. Itt az Asztromókuson már várnátok valami transzcendentális élményt, abból az országból, ahonnan mindenki ezt várja. Drága mókusok, én még csak turista vagyok, félek, sosem leszek több. Bár eleve nagy ajándéka az életnek, hogy 40 esztendősen itt lehetek, holott semmit sem tettem érte. Nem szellemi síkon, de tanulok, mit fizetek azért, amiért semmit nem tettem. Száguld velem a riksa, a nem túl szabályozott világban, forró estében pálmafák, kivilágított, túldíszített templomok, egy sokszínű világ, libabőrös vagyok. Ha nagyon figyelek, és úgy próbálok figyelni, ahogy azt Coelho könyvekből tanulhattam, akkor már volt három üzenet, de erről majd később, nem akarok túl mesterkélt lenni!

Most fekszem még itt a két kókuszpálma közé kifeszített függőágyon, elnézem a méteres denevéreket, ahogy cikáznak a fák között, és arra gondolok, de jó lenne síelni… :-)