Mit mondjak, erősen elakadtam itt a mindennapok leírásában. Ennek leginkább az az oka, hogy saját magamat is unom.

Most megpróbálok ezért hangulatokról írni.

Itt minden színes és megfakult, látszik a cégtáblákon, hogy valaha ragyogó színekben pompáztak, pirosban, sárgában, de a Nap, a monszun hamar megfakította őket, és olyanná váltak, mint valami régi megsárgult, itt-ott lekopott múlt század eleji fotó. Valahogy mindent áthat a múlt, ami furcsán, számomra egyelőre nem világosan megfogalmazható módon keveredik a 21. századdal. Szilajul áll az idő, és várja, hogy hömpölyögjön át rajta a „civilizáció”, aztán majd, ha átdübörgött, legyen minden olyan, mint azelőtt, mintha tudnák, hogy „civilizációk” jönnek, mennek, de ők itt maradnak, kicsit változnak, de a lényeg nem változik. Az utcák szürkék, kopottak, mint a cégtáblák, lányok, asszonyok sétálnak bennük elképesztően színes, citromsárga, lila, rózsaszín, piros, pöttyös ruhákban és ebből a fekete fehér háttérből vakítóan fehér, egészséges fogukkal, folyton mosolyognak az emberre. Néhol fekete csadorba öltözött muszlim nők sietnek el a szürke háttér előtt, mintha tudnák, hogy ebben a színes színtelen forgatagban így tudnak a legészrevétlenebbek lenni. Nincs úgy 100 m út, hogy virágkötők ügyes, gyors kézzel ne kötnének színes virágfüzéreket és lógatnák fel ütött-kopott asztalkájuk fölé, hogy ha elmegy a 2 méter színorgia változtatott utcarészletük előtt egy muszlim nő, egy kicsit ő is látszódhasson kontrasztosan a világnak. Iskolás gyerekek egyen narancssárga szoknyácskában fehér blúzocskával, egyen piros masnival az egyen copfjukban, kopott nyugati gyöngyvászon hátizsákkal a hátukon. A fiúcskák szürke rövidnadrágban, betűrt sötétkék inggel , citromsárga nyakkendőcskében, de ahány iskola, annyi uniformis. Riksák száguldoznak el mindenfelé, elmosódott sárga csíkként a képben, vidáman tülkölve. A hangok is teljesen idegenek nekem, kelet-európai utazónak, mind a városban, mind az aprócska faluban, ahol most lakom. Van egy városi nyüzsgő zaj, ami valahogy nem dübörög monoton, mint otthon. Itt a zajok is felvonultatják teljes skálájukat. A riksák kétütemű motorja zümmög, egyik másik dudája vékonyka hangon felvisít, majd oldalról rekedt öreg riksa tülköl már-már szánalmasan, ekkor felütésként feldübörög egy mély öblös dízel busz hangja, aminek tekintélyt parancsoló hatalmas kürtje szól rá a forgatagra, hogy jobb lesz, ha odébb áll. Aztán hátulról egy szemtelen bicikli csengettyűje mondja élesen: csingling. Közben a varjak éles károgása hallatszik a magasból, és ezt az egészet valami csodálatos keretbe foglalja a mindig valahonnan, valamelyik templomból szóló zene, vagy ének, vagy a müezzin imára hívó kántálása a távolabbról halló harangzúgás közben. A hindu templomokból, amik városszerte vannak, mindig valamilyen zene vagy ének szól rekedt alumínium hangszórókból, és ez ott lebeg mindenhol a város felett, csak úgy, mint a mecsetek hívó szava, vagy a harang. Ahogy sétálunk aképpen a színek kavalkádjában, hol ez erősebb, hol az. Az emberiség nagy vallásai ott kavarognak egyfajta élvezhető kakofóniaként, nagy egyetértésben, hanghullám formájában mindenütt a levegőben. Akár az illatok, amik szintén színes kavalkádot alkotnak, hogy a harmadik érzékünk is el legyen kápráztatva színekkel. Itt is a szürke az alap, az úton útfélen eldobált rohadó zöldségek, gyümölcsök és a forróságban bűzlő kanálisok émelyítő szagára épülnek rá az utcai szamósza, bhelpuri, pakórasütő árusokból kavargó égett kókuszolaj és édeskés curry szagra. Aztán egy kellemes füstölőillatot árasztó bolt mellett sétál el az utazó. És mikor már az orra éppen magához térne, egy rozoga pult elé ér, amiről az ismert és ismeretlen fűszerek felhalmozott tornyából áradó elképesztő illatorgia vágja érzékszerven az embert. Fahéj, szerecsendió, a szerecsendió külső rózsaszín megszárított levele, ami a birjánihoz kell, csillagánizs, ánizs, fahéj, vanília és számomra ismeretlen fűszerek garmadának az illata keveredik össze, hogy megsimogassa az érzékeket. Továbbsétálva, egy virágkötő standja mellett elhaladva, a frissen kötött jázminfüzér édeskés illata csiklandja, émelyíti el a receptorokat. Amit mindig friss vízzel permetel a kereskedő, hogy hosszan illatozzék, ha egy szépkisasszony a hajába köti.

Szóval kicsit kibontva ez volt az, ami első nap töményen, részeire bonthatatlanul pofán baszott. Most már, hogy bemutatkoztak, itt ülve az óceánparton a végtelen kék vízzel, fülemben az egyhangú, mégis varázslatos tengerzúgással, orromban a sós pára illatával, úgy érzem, ideje bemenni a városkába és meginni egy forró illatos maszala csájt…