közhelyes okkult összevisszaság

Dölyfösen tekintünk a régmúlt és más kultúrák szellemeire és isteneire. Pontosabban fogalmazva: általában mi nyugati emberek, ateisták, vagy nem ateisták, ez nagyjából mindegy. Azok, akik ateistának vallják magukat, kicsit rosszabbak, mert nem veszik észre, hogy nekik is vallásuk van, csak nem kereszténységnek, vagy hinduizmusnak etc. hívják, hanem tudománynak, és épp oly lelkesen hirdetik megcáfolhatatlanságát, mint a bigott hittérítők a saját elképzelésüket „az életről, a világról, meg mindenről.” :-) Közben csak azt nem veszik észre, hogy az ő „nem vallásuk” pont annyira bizonytalan talajról építkezik, mint azoké az embertársaiké, akiket ők ostobának vagy babonásnak tekintenek.

Valamelyik este arról beszéltünk, hogy van itt egy lány, Ausztriából, (egyébként én is ismerek itt egy francia lányt, aki 2 évet tölt itt. Félévenként el kell utaznia Srí Lankára, hogy meghosszabbítsa a vízumát) De ő teljesen más tészta. Talán majd később. Tehát a lényeg az osztrák leányzó, valamiféle transzcendentális élményt keres, hogy az elbaszott életét majd itt valamilyen csoda vagy jel, vagy üzenet rendbe hozza. van egy barátja a kedveseméknek, ahol laktak, amikor én még nem értem ide, Hyacinthnek hívják; na, nála lakik a leányzó, és a barátunkat nyaggatja, hogy segítsen neki. Hyacinthnek az agyára megy. Megírta a kedvesemnek, hogy az a baj velünk, nyugatiakkal, hogy egy egyenes fejlődési vonalon halad az életünk, és ezért vágyunk India sokszínű őrültségére.

Nekem teljesen más a véleményem. Itt most meg fogom próbálni elbeszélni, hogy szerintem mit keres a nyugati ember ezen a retkes kontinensen, és mit keresek én.
Teljesen nyilvánvaló, hogy itt, ebben az országban minden a teremtés, az emberek hite és a szellemek körül forog. Már írtam róla, hogy mennyi vallás él itt együtt, példás módon tiszteletben tartva egymást, mintha itt megértették volna, hogy Isten egy! A hinduknak, ahogy észrevettem, ez egyáltalán nem is esett soha nehezére, simán bemennek egy katolikus templomba és a maguk liturgiája alapján tiszteletüket teszik az oltár előtt. Engem is bevitt már a hindu ismerősöm egy ünnepen az ő templomukba és végigcsináltuk azt a szertartást, amit kell, homlokfestéssel, tiszteletadással. Talán majd erről is írok később. A szolgáink között van hindu, muzulmán, katolikus. Az holt ziher, hogy vasárnap a katolikustól nem fogunk tudni semmit kérni, a muzulmán imaidőben kószál el, és ha egy hindunak éppen nyelvátszúrós bulija van, tőle akár éhen is halhatunk. Minden házban van házi oltár, felekezettől függetlenül. Tényleg úgy vannak tervezve a házak, legyen az kicsi, nagy, vagy csak egy halászkunyhó, hogy Jézuskának, Ganésának, Krisnának, Sivának, imaszőnyegnek legyen helye. És akármerre barangolok sötétedés után, látom, hogy olajmécseseket, gyertyákat gyújtanak, és igazi elmélyedéssel, alázattal gondolnak teremtőjükre. Másrészről számomra igen elgondolkodtató, amikor a hindu mindenes fiú marhahúst hoz ebédre, vagy a buddhista sofőrünk rumot vásárol magának.

A nyugati ember az ésszerűség embere lett, új szellemeket talált magának a modern tudományban és a technikában, az atomok, a kvantumok, a természettudomány, ember által kitalált törvényei lettek az isteneink. Mind a mi agyunkban született meg a tudomány is, az idealizmus is, és csak arra vannak hivatva, hogy segítsenek saját létezésünkre magyarázattal szolgálni. A tudomány az életről, kinyilatkoztatja, hogy élni képtelenség, de lehet, tehát kell. Ergo a nyugati ember él, hogy élhessen. Itt az élet magyarázható, és van kinek megköszönni, itt a halál a rend része, nem tudományos tétel. Láthatjuk a világunkat Mózes, Krisztus, Allah, Buddha szemével, vagy láthatjuk Newton, Einstein, Marx, Nietzsche által, de nélkülük nincs is.

Mi itt nyugaton is építünk templomokat, papjainknak se szeri, se száma, a hívők tízezrei látogatnak el beléjük a hét minden napján, de persze főleg hétvégén, és vallásos áhítattal az arcunkon tesszük be a kosarunkba a 10 %-kal olcsóbb rövidnyakú zsiráfot, vagy a chipset, aminél már nem látjuk az összefüggést a krumplival, ahogy a kolbászban vagy a bontott csirkében sem látjuk a valamikori élőlényt. Fogyasztó szépítőszerre is szépen költünk, hogy vékonyak legyünk, ha zabálunk, és szépek, ha öregszünk. Behódoltunk, elvesztettük a valóságérzetünket. Azért csak ragaszkodunk a mi ésszerűségünkhöz. Mindegy is, hazamegyünk, és a mi házi oltárunkat bámuljuk a chipsünkkel és a fogyitablettánkkal a kezünkben, amiben épp egy szép film megy Indiáról, amit megszakítanak időnként, hogy elmondják, milyen áldozatot nem mutattunk be a templomban. Ti asztromókusok, Ti tudjátok a legjobban, hogy más mentén kéne, hogy zöldelljen az élet, Ti, akik a bolygók állásából megjövendölitek az eljövendőt, Ti,akik az alternatív gyógyászatot többre becsülitek, mint a mi tudós doktorainkat, Ti, akik a mi templomainkban inkább több pénzt költötök a lecsónak valóra, csak ne legyen benne tartósítószer, és inkább kukac legyen benne, mint rézgálic. Ti tudjátok, hogy a kvantumfizika csak szemfényvesztés, mert nem a lényeget keresi, csak a felszínen kotorászik és semmi újra nem képes, csak arra, hogy önmagát bizonygassa, vagy épp megcáfolja. Reggel bekapcsoljuk a számítógépet, este ki. Az élet langyos víz körülöttünk. Aztán egy szép napon visszanézünk, és azt látjuk, semmi nem történt. Hülye könyveket olvasunk ezoterikáról, aztán tapasztalni akarjuk, azt akarjuk, hogy végre átéljük, pedig, amit a tudományos világképpel a fejünkbe vertek, azt visszük magunkkal, még ha látjuk is a csodát, akkor sem vesszük észre, mert a mi „isteneink” szerint az nem lehetséges.

Szóval ide próbál menekülni az osztrák lány Freud elől, a tucatemberré válás, a tudomány és a halál elől. Pedig olyan egyszerű, „nem Isten teremtette a világot, hanem a világ Isten maga”.

Na, abbahagyom ezt a kocsmafilozófiát, bringára pattanok és lemegyek a partra futni. Mert nekem az a csoda, hogy a valószerűtlenül vörös lemenő nap fényében hófehéren hullámzó tengerparton, a fizikai igénybevétel által érezzem, hogy élek, hogy magamba szívjam a végtelen tenger látványából az élet és ezen keresztül Isten csodáját. Hogy kitisztuljon a látványtól, a levegőtől az agyam, a lelkem. Hogy elvesszen egy órára minden, ami fáj. És a végén, a fizikai igénybevétel fáradságától érezzem a halandóságom katarzisát.

Ez az én imám, és meditációm, ez azon kevés dolgok egyike, amiért dolgoztam, és megérdemlem.

A csigaforgatók visszaszállnak a partra, rákocskák kijönnek a vízből strandolni, én leülök egy sört inni és elgondolkodom, hogyan vehettem a bátorságot, hogy ezt a sok szart összeírjam….

Most kikapcsolom a gépet.



Szinte modorosnak mondható a helyzet: ülök egy teraszon a Seashore étteremben, szemben velem az Arab tenger és a lemenő nap vörös korongja. A hátam mögött a hindu templom pléh hangszórójából meditációs zene szól. Szeretném leírni a tenger hangját és a szél simogatását is, de csak a képzeletetekre tudom bízni. Szeretném összeszedni a gondolataimat az elmúlt 2 hétről, amikor északról délre végigjártam Keralát szerelmem ikernővérével. Szeretném megosztani veletek azt az érzetet, amit itt átélek, szeretném úgy, hogy ne azt érezzétek, hogy megjátszom magam, szeretném a

fentebbi nagy szavakat kerülni, és leginkább szeretném azt hinni, hogy jobb ember leszek ettől a csodától, amit átélek.

Óh szentimentalizmus…

Kedves Herma, félek, nem tudom az okkultizmus iránti kíváncsiságod kielégíteni, és senkiét.

Ez az India leírás nekem olyan egy kicsit, mint a fényképezés. Van egy zoom objektív a gépemen, amivel nagy látószögben láthatom a dolgokat, aztán rázoomolhatok, vagyis közelebb mehetek egy kicsit hozzá. Ahogy általában a dolgokat látni is kéne az életben. Először megszemlélni messziről, aztán közelebb és közelebb menni hozzájuk, hogy a részletek is világosabbak legyenek. Igen ám, de az objektívemnek határai vannak. Először meg tudom nézni a szállodaszobám erkélyéről Indiát, nyüzsgést, káoszt és rengeteg szemetet fogok látni. Akár lehetne is véleményem, ha nem tudnám a zoomot továbbtekerni. Aztán kicsit óvatosan ráközelíthetek, vagyis lemegyek a káoszba, és kezdem érteni a rendet benne. Még tovább csavarva, bemehetek az éttermekbe, ahova ők járnak, hogy azt egyem és úgy, mint ők. Utazhatok busszal, vonattal, ahol ők utaznak. Elmehetek oda, ahol ők dolgoznak, lemehetek a halászok közé, behívhatnak a házukba, szedhetek teát az asszonyokkal, meditálhatok ott, ahol ők, letérhetek egy kicsit a turistaösvényekről, és le is térek, ha tehetem stb.. stb.., de nem fogom érteni a kultúrájukat, mert kicsi hozzá a zoomom, mert nem tudok, vagy nem merek ennyi idő alatt elég közel menni. Vagy csak mert nem tudok fényképezni, vagy mert 40 esztendő előítéletei, félelmei rakódtak rám. Az útikönyvekből tájékozódom, és azok többnyire oda vezetnek, amit már „lefényképeztek” az én kultúrkörömből jött utazók. Nem vagyok kalandor, aki bemegy a rejtett zugokba egy jó kép reményében, mert félek a szellemi fényképezőgépem fókuszát ráirányítani sok mindenre. Az igazival sem kaptam el sok pillanatot, amit nagyon szerettem volna, mert van egyfajta szemérmességem, félelmem a megismerésben, a dokumentálásban. Másrészről nem hiszem, hogy könnyen el tudnék itt vegyülni.

Mondok egy példát. Ravasz módon szoknyában járok már legalább 2 hónapja, mint az itteni férfiak, gyakran olyan ingben, mint, amit ők is viselnek; az ékszereim, amikkel ékítem magam, itt vásároltam. A kerékpárom pont olyan, mint az övék, szakadt, recseg-ropog, és nem világít éjszaka. Na szóval nem tudom, honnan az ördögből látszik, hogy nem indián vagyok. Persze ez fényes nappal egyértelmű, mert ugye én elég sápadt vagyok hozzájuk képest. No de éjszaka??? A lényeg a következő. Itt rendszeres az áramszünet, olyankor a közvilágítás is zéró. Gyakran van, hogy öreg estén karikázom haza a tengerpartról a kedvenc éttermemből. Olyan sötét van egyes helyeken, hogy ha a néger kéményseprő éjfélkor a lánchídi alagútban, áramszünet esetén feketekávét inna, az világítna benne. Nos, ezek az indiánok akkor képesek 50-80 méter távolságból vidáman óbégatni, (én még a kontúrjukat sem érzékelem akkor még.) hogy Hi! How are you? What’s yor name? etc. (Ami itt egy fajta népszokás, ha fehér ember tűnik fel valahol. Néha igen fárasztó tud lenni. Magam részéről ez ellen azt a védekezési formát fejlesztettem ki, hogy ugyanezeket a kérdéseket megtanultam malajálamul, és fel is teszem nekik. Mit mondjak, szeretem a döbbenetet a képükön látni.) Szóval viszonylag nehéz köztük észrevétlen elvegyülni. Azért dolgozom rajta! 

Különben szemelgetnék itt egy keveset zárójelben néhány diskurzusból.
-Hi.
-Namaszkáram.
-How are you?
-Szugamáné.
-What’s yor name?
-Radó.
-Where are you from?
-Hungary.
Végigmér, majd nagy örömmel:
-In China?

Vagy a How many people live in your country? kérdésre jön a Nice if everybody knows everybody in your country! örömtől ittas válasz.

Szóval turista vagyok, és „mit tehetek, örülök neki, hogy itt lehetek”.

Visszatérve bejegyzésem elejére, ami színtiszta közhely, és a közhely nem azért közhely, mert nem igaz, hanem azért, mert használhatatlanul, semmitmondón igaz, közhelyekkel folytatom az okult Indiát.

A hegyekben történt utazásom első estéjén, amikor lementünk párom nővérével Thekkadyba szétnézni, amíg nőm valami különös perverziója folytán megfelelő szállást keresett arra az egy éjszakára, amit ebben a városban kívántunk tölteni. Egy különös menetre bukkantunk. Egy katolikus menet volt, aminek az elején a hindu szertartásokról már korábban olyan jól megszokott „pogány” dobosok verték a ritmust 10-12-en. Utánuk jött egy kettes sor szép ruhába öltözött ember, olajmécsessel a kezükben. Őket követte egy dzsip, aminek a hátulján egy kivilágított kereszt volt, és a hangszórójából egyházi énekek szóltak, majd utánuk következett megint egy mécses tartó sor, mögöttük pedig valami alkalmatosságon magasba emelve, üvegbúra alatt egy szent szobra, és utánuk hömpölygött kilométer hosszan, szabályos sorban, mély áhítattal az arcán énekelve a színes sokaság. Semmit nem törődtek a fotózással, a bámészkodó turistákkal. Igazi elmélyüléssel mentek és énekeltek, olyannal, amit én még soha nem éltem át és kis irigységgel vegyült bennem az az érzet, ami kezdett a hatalmába keríteni. Végig az utcán, amerre mentek az emberek a portájuk előtt, mécsesekből kereszteket, csillagokat raktak ki. Elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy ezt nem fotóznom, videóznom kell, mert hiszen soha nem tudom, sem magamnak, sem másnak azt a hangulatot, azt az érzést átadni a pillanat képi megörökítésével, ami áradt, áramlott ott és magával ragadott engem is meg Cecét is. Részt kellett venni benne valahogy, úgyhogy elmentünk velük a templomig, ahol a szent lakott. A templom udvarán dobosok nagy dobolásba kezdtek, az emberek petárdákat durrogtattak, és egyfajta boldogság volt mindenki arcán, amit egy percig sem tévesztenék össze az általam ismert katolikus szertartások álszent örömével. Olyan volt, mint egy fesztivál, mint egy közös buli. Tánccal, vidámsággal dicsérték az Urat, a gyerekek rohangáltak, petárdáztak, mindenki nevetett. Aztán a bementek a templomba, a földre térdeltek és egy rövid celebráció következett a szentnek, utána imádság, majd az asszonyok közösen énekeltek valami nagyon, nagyon szépet. Tényleg megállt egy pillanatra a rohanó idő és megérintett valami egy kósza pillanatra, boldog borzongás a hátamon. Sok furcsa, főleg hindu szertartást is láttam, amikor hosszú acélpálcával átszúrt nyelvű emberek, transzban az arcukon, vadul táncolnak eszeveszett dobszóra, hosszú kilométereken át, valamilyen Déví ünnepen. Láttam még, ahogy ugyancsak Déví tiszteletére kókuszhéjban tartott olajmécsessel vonulnak békés áhítattal át a falujukon hófehér száriba öltözve a lányok, asszonyok, mantrát ismételgetve. Mögöttük a férfiak vad dobolással és tánccal, hogy elriasszák a démonokat. Minden karácsonyi díszbe öltöztetve, színes égők a kerítéseken, a fákon. Aztán körbejárják háromszor a templomukat, elhelyezik gyümölcsáldozataikat. Hagyományos tánccal, meg Team előadással fejeződnek be ezek a szertartások.

Van még egy kép az egyik kirándulásomról, ami folyton motoz a fejemben. Egészen lenn délen, India csücskében, ahol találkoznak az óceánok, és írják, ott van valami, amit érezni kellene, szóval egy kultikus hely, vagy mi. Nagy szobor, nagy és régi hindu templom, nagy zsibvásár, Gandhi emlékmű, cunami emlékmű, rengeteg szent ember, avatásra érkező guru jelöltek, leírhatatlan nyüzsgés, tengeráldozatok, árusok, jósok, koldusok, turisták, kalandorok, gyógyulni jött emberek, szóval számomra soha nem látott színes nyüzsgés, mint maga az élet. Letudtuk Cecével a kötelező turista programot, aztán naplemente után kicsit arrébb mentünk a városka szélére, ami úgy festett, mint egy apró, mediterrán halászfalu. Zegzugos sikátorokban játszó gyerekek, akik szépen teljesítik a kötelező gyakorlatot, az általuk ismert összes angol kérdést felteszik, tollat, aprópénzt kérnek, aztán jól kiröhögnek. Egész közel a parthoz átballagtunk egy szép katolikus templom körüli téren. Olyan volt a tér, mint egy nagy homokozó, nagyon jó hangulata volt, a sejtelmes világításban a hófehér „Isten háza” körül az aranysárga homokban gyerekek játszottak, felnőttek ücsörögtek, kártyáztak, múlatták az időt. A templom mögött leereszkedve eljutottunk a tengerpartra. A gyér világításban ringatózó halászhajók. Némelyik éppen indult ki a tengerre, némelyiket pedig vonszolták ki a derék halászok. Mi egy apró utcában sétáltunk, jobbról az apró házakból álló halászlakokba láttunk be, balról a tüsténkedő halászok voltak a parton. Az összes kis háznak nyitva volt az ajtaja, így kíváncsian lestünk be rajta, hogy hogyan is élhetnek itt az emberek. 20-25 négyzetméteres kis tiszta szobácskák voltak, szinte mindegyikben láttuk, ahogy a házi oltár előtt égnek a gyertyák. Az emberek a földön ültek, imádkoztak, TV-t néztek, aludtak, öregek, gyerekek, asszonyok, férfiak. Aztán az egyik háznál az a kép fogadott, hogy a bent égő gyertyák reszkető, sejtelmes fényében alvásra készülődő gyerekek kontúrjai figyelnek kifelé, egy lépcsőn ülő férfire, aki a Bibliából olvasott fel nekik. Ez volt az a kép, amit, ha le is tudtam volna fotózni is kevéssé valószínű, hogy készségeim elegendőek lettek volna ahhoz, hogy tolmácsoljam azt az érzetet, amit bennem keltett a hangulat, a látvánny.

Az új vallásunk a tudomány, egy csomó kérdésünkre egzakt válaszokat ad. Leírja, mitől színes egy virág, miért csíp a paprika, miért csodálatos mérnöki munka a Taj Mahal, mindent éles szikével felszeletel, darabjaira szed, hogy aztán ne jusson el sehova, hogy megtorpanjon a leglényegesebb kérdés előtt: miért.? Fiatal felnőtt koromban volt két barátom, az egyik biológiát, a másik filozófiát tanult. Egy baráti csevejjel töltött estén filozófusunk megkérdezte a biológust, hogy miért csíp a paprika? A válasz rögtön jött, hogy a benne lévő kapszicintól. Ezzel ez a beszélgetés be is fejeződhetett volna, de filozófusunk úgy vélte, nem kapott a miértre választ, ezért szinte az őrületbe kergette a szakterületén minden természettudományos válasszal felvértezett biológus palántát. Erre a történetre pusztán csak azért emlékszem annyi év távlatából, mert azon az estén többen összevesztek, mégpedig annyira, hogy évekig nem beszéltek egymással, egy baráti társaság teljes arculatát átalakították. Az igazsághoz tartozik, hogy filozófusunk elég szókratészi módon geci volt azzal a barátunkkal, aki a dolgok tapasztalati úton megszerezhető magyarázatával fel építette a teljes világképét és ezzel teljes mértékben elégedett és boldog is volt. Nem értettem, mi van, és nem is érdekelt. Sokkal jobban izgatott, hogy van-e még sör a hűtőben. Ma már tudom, hogy két szemlélet ütközött össze, és az egyik nem tudott tovább elemezni a tankönyvben leírtaknál. Sosem harcolunk semmiért fröcsögve, kiabálva, amiben teljesen biztosak vagyunk, senkit soha nem láttam parázsló szemmel azt bizonygatni, hogy ma is le fog menni a nap. Az ateisták folyton lenéznek, vitatkozni akarnak, velem vagy bárki mással, akik tudjuk, hogy miért csíp a paprika, miért van olyan csodaszép színe egy virágnak, vagy milyen jó a szél simogatása, a tenger zúgása…

Abban a korban, amikor én felcseperedtem, nem tanítottak hittant az iskolában, és nem is volt célszerű az embereknek vasárnapi iskolába járatni a gyereküket. Valószínű, hogy akkoriban nem lelkendeztem volna a hittanórákra járni, de hát teszem azt a fizika vagy a történelemóra látogatása sem töltött el különösebb örömmel. Mégis sikerült valami kis tudományt verniük a fejembe jobb sorsra érdemes tanáraimnak. Nem azt hiányolom a hittanoktatás elmaradásában, hogy valakit vallásossá nevel vagy sem. Sokkal inkább azt, hogy egész kultúránk története a vallásunk története, irodalmunk, képzőművészetünk jelentős része a bibliából merít. Hogyan lehetne egy Izsákról és Ábrahámról szóló képben az esztétikán túl megérteni az alkotó küzdelmét az élettel. Sokan azok közül, akik gyógyítanak, tanítanak, a jogi problémáinkat orvosolják, csak azt látják benne, milyen” barbár” dolog ez a kereszténység, hogy az apa feláldozza a fiát és Isten ezt elvárja tőle. Kultúránk könnyebb megismertetésén túl, még az alapozását is megadhatta volna nekem és kortársaimnak az alapvető erkölcsi útvesztőkben való eligazodásnak. Meg kéne értetni a kortársaimmal valakinek, hogy a hittanoktatásnak gyermekeink vallásossá válásához kb. annyi köze van, mint a matematikaoktatásnak: ahhoz, hogy valaki matematikus lesz-e vagy teszem azt cipőfelsőrész-készítő. Nem hogy térít egy irányba, hanem éppen a választás szabadságát adja meg. Mégis csak elképesztő, hogy egy barátom egyszer komoly lelki, családi válságával küzdve, nagy nehezen rászánta magát, hogy pszichológus segítségét kérje. A nagy tudású lélekgyógyász azt találja mondani az Újtestamentumra, hogy az a Ótestamentum update-je, mintegy kinyilatkoztatta vallásos barátomnak, hogy az Újtestamentum a Biblia 1.2-je. Még a dialektikus materializmus sem érthető egyfajta vallástörténeti alapismeret nélkül, úgyhogy üzenem a kommunista barátaimnak, hogy basszák meg!

Indiában kb. annyi okkultizmus van az én zoom-om látószögében, mint otthon, amit látok, az az, hogy itt a vallás körül forog az élet kereke, senki nem kérdőjelezi a napnál világosabb tényt: Isten létezését. Mi, nyugati emberek elvesztettük istenünket, a fogyasztás az összeomló erkölcsök elől egyre többen menekülünk a gondolkodáson túlra, okkultizmusba, misztikumba, vagy akár kábítószeres álmokba. Csak az elmúlt tíz évben láthatóan megsokszorozódott az ezoterikus könyvek eladása, az asztrológiával, ezoterikával foglalkozó site-ok látogatottsága. ( ezek nagytöbbségének olvasása, pedig gyakran károsabb az elménkre nézvést, mint a tudatmódosító szerek fogyasztása.) Botcsinálta nagy fantáziával megáldott populár filozófusok ontják a regényeiket olyan helyekről, ahol csak a szálloda
erkélyig mentek és onnan az objektívjüket az internetre irányították.

Itt is és otthon is tapasztalható az okkultizmus, egész egyszerűen csak az érzékszerveinkre kell bízni magunkat. Nézzetek körül és tapasztalni fogjátok, hogy a föld lapos és a nap forog körülötte. Valahol az érzékszerveinken túl a tudatunkban mégis az van, hogy a föld gömbölyű és ő forog a napkörül, nem viszont. A tudósok állítják pedig, hogy ez így is van, de engem nem csapnak be! Ha azt mondják, azt higgyem el, amit látok, készséggel hallgatok rájuk, és teljes bizonyossággal állítom, hogy én egyhelyben állok és bizony, hogy a nap kering körülöttem.

Na hiszen ősrobbanás..

Az Osztrák lány is itt van, de nincs jelen! Amit keres itt van körös körül, de őt az elvágyódás hajtja. Mindig másra figyel és így a legszebb pillanatokat halasztja el.

Minden keleti vallásban nagy a jelentősége van a „Te vagy az”- nak! Te vagy minden, osztatlanul, amit csak megtudsz, megértesz. Az osztatlanság teljes megértése maga a megvilágosodás.
„A nyugattal szólva: „Ismerd meg önmagad!”

Magamról és Indiáról nem sokat írtam. Az, hogy itt vagyok, csak a véletlenek játéka, nem egy tudatos döntés. Ha itt vagyok viszont, valószínű, hogy itt is kell lennem. Mostanában sokat motorozom itt a környéken. Azt figyeltem meg, hogy soha nem határozott céllal, csak kinézek valamit a térképen és elindulok arra, aztán a mellékutakon letérek, mindenfelé. Többnyire zsákutcákba, hol egy tónál van vége az útnak, hol egy rizsföldnél. Csodálatos dolgokat látok viszont, amik a főutakról nem látszanak. Virágokat, madarakat, természetet, embereket. A legérdekesebb, hogy ha például valahol megszomjazom és rájövök, hogy elfelejtettem vizet hozni, és bármennyire szép a vidék, vissza kell térnem a főútra vízért, akkor egy paraszt messziről integet, hogy álljak meg és rögtön azt kérdi, kérek-e kókuszt, vagy banánt, válaszomra, hogy igen, már kúszik is a fára, hozza a kókuszt, csapja le késével a tetejét és én már iszom is. Cserébe én az ő nyelvén köszönöm meg az italt. Ezen aztán elnevetgélünk. Én előveszem még azt a pár mondatot, amit megtanultam malajálamul, ő odahív még néhány embert, hogy lássák, ez a fehér majom miket nem tud. Metakommunikálunk, nagyokat nevetünk. Aztán ellátnak még pár banánnal és utamra bocsájtanak. Ez is okkult dolog egy kicsit, csak nem vesszük észre, hogy az utazóknak vannak angyalai, akik akkor és abban segítenek, amiben éppen szükséget szenvednek. Szóval, ha már közhelyek, akkor az életben sem a kitaposott ösvényeken jártam, hanem sok-sok kis zsákutcában, ide-oda kanyarogva, amik igaz, hogy nem vezettek sehova, de általában, ha kanyaroghattam, jól éreztem magam. Mindez vezet-e valahova, nem tudom, de a főúton, ha rátévedek, unatkozom. Na azért gyakran irigylem azokat, aki megtalálták az utat és tudják, hogy hova mennek.

Mi közben a fentieket izzadtam, véletlenül valami cikkben olvastam, hogy az indiai parasztok gyakran találkoznak és beszélnek szellemekkel és ezt teljesen valóságosan élik meg és mesélik el. Viszont, ha valaki a nehézkedés törvényét akarná velük megértetni, rá kellene jönnie, hogy az bizony lehetetlen.

Na, kérem, ha valaki tudja, mi a valóság, feltétlen írjon!!

Képek: http://picasaweb.google.hu/masoko01/Kerala20#