Cece megérkezését nagy készülődés és izgalmak előzték meg! Legalábbis, ami engem meg a kicsi Recepcionisztot illeti. Megígértük fejvesztés terhe mellett, hogy valamelyikünk elé utazik Bangalore-ba. Ez így önmagában teljesen érthető is, legalábbis részemről. Elég csak naplójegyzéseim elejébe beleolvasni és rögtön kiderül, mennyire is jó lehet egyedül a repülőtéren állni abban a városban. A baj ott kezdődött, hogy valamikor a Vypeen-ról Alleppey-be költözésünk tájékán kellett volna vonatjegyet foglalni sleeperre. Sajnos azonban akkor az új ház keresése, aztán meg a költözködés foglalta el minden időnket. Ezért kb. 2 héttel Cece érkezése előtt kezdett el Eszter vonatjegyet foglalni. Na mármost az úgy megy itt Indiában, hogy az ember vagy személyesen, vagy az interneten megnézi a vonatot, amivel utazni szeretne ilyen viszonylag hosszabb távra. Ha van hely, semmi gond, kifizeti vagy átutalja a pénzt, azt már utazhat is. A gix ott kezdődik, ha nincs hely. Akkor az ember szintén befoglalja a jegyet és kifizeti, azonban egy várólistára kerül. Majd mindennap nézi a neten, hogy hányadik helyen áll. Na, mi is ezt tettük. Egész konkrétan a 14. helyen voltunk egy darab jeggyel a várólistán, két héttel az indulás előtt. Majd minden nap ellenőriztük, hány helyet kerültünk előrébb a várólistán. Napról napra azt kellett tapasztalni, hogy egyet sem. Fontos a későbbiekre nézvést, hogy a jegyet Eszter nevére foglaltuk. ( A jegyfoglalásnál meg kell adni a nevet, az életkort, a nemet.) Nagy baj akkor sincs, ha nincs helyjegy, mert többnyire akkor is fel lehet szállni a vonatra egy mezítlábas jeggyel. A baj csak ott van, hogy alapvetően úgy beszéltük meg, hogy lehet, én fogok menni Cecéért. Na, úgy 4 nappal az indulás előtt már pestiesen szólva nagyon bent volt a sportszelet a nadrágomban. Ugyanis Alleppey-Bangalore kb. 13 óra vonatút. Mármost addigra én már láttam az indiai vonatok, buszok zsúfoltságát, és valamiért nem lelkendeztem különösképpen a 26 óra nyomorgásért. Nem is értem, miért? Pedig addig csak egyszer buszoztam igazi indiai buszon a költözésünkkor, azt viszont tiszta szívből állíthatom, nem nagyon vágytam a megismétlésére. Nem szeretném a zsúfoltság szemléletes leírásával untatnom olvasóimat. Csak kölcsön venném azt, amit Bandi mondott az úton. Ehhez tudni kell, hogy Bandi művészember egészen konkrétan a kitűnő Nulladik Változat zenekar kiváló basszusgitárosa (szívesen megadom itt a várható koncertek időpontját, esetleg a zenekar webcímét stb.!), csak előtte konzultálnom kell vele, hogy ez megér-e neki pár sört, mert fájdalom, de ausztrál barátom éttermének is ingyen reklámot csináltam itt egy korábbi bejegyzésemben. Pedig gondolom, nyájas olvasóim, megrohamoztátok az éttermet. Szó, mint száz, Bandi barátom azt találta mondani, hogy:
-Jé, itt még a buszon is többen vannak, mint otthon egy Nulladik koncerten!
Pedig gondolom, műveltebb, a rockzene történetében jártas olvasóimnak nem kell elmondanom, hogy milyen tömegek látogatják a fent említett remek formáció hangversenyeit!
Különben, ha valakit érdekel, tudok szerezni csekély ellenszolgáltatás fejében autogramot, egészalakos Bandi posztert, esetleg kevésbé csekélyért Nulladik posztert!
Szóval két nappal az indulás előtt még a 14. helyen voltunk rendületlenül a listán, visszafelé kb. ugyanennyire volt sanyarú a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a 7. hely lényegesen több eséllyel kecsegtetett. Éreztem, hogy lovagnak és férfinak kell lennem, és meg kel l kímélnem a szeretett lényt, hogy egyedül utazzék! Számomra ez az utolsó pár nap a rettegés pár napja volt! Mindennap többször megnéztük a neten a stabil 14. helyünket, és mindketten arról beszéltünk, hogy nem érzünk nagy késztetést az utazásra. Eszter nekem azt mondta, hogy megy ő, mert mégiscsak több tapasztalata van, a nyelvismerete is indokoltabbá teszi a visszaút nehézségeinek esetleges megoldását, meg hát mégis csak az ő ikernővére. Én pedig nem győztem hangsúlyozni, hogy én mégis csak férfi vagyok (nem teljes meggyőződéssel). Meg hogy ő már értem is eljött és egyébként is nekem itt semmi dolgom, legalább úgy érzem, hogy visszaadok valamit abból, hogy itt lehetek. Semmilyen döntés nem született, többnyire abban maradtunk, hogy majd holnap eldöntjük. Aztán felvirradt az utazás napja, gondolom, mondanom sem kell, hogy nem jutottunk dűlőre az ügyben. Ebéd után el kellett kezdeni csomagolni, abban maradtunk, hogy mind a ketten becsomagolunk, aztán majd meglátjuk. Közben lestük a netet minden 10 percben. Csodák csodája, a helyezésünk olyan 6. helyig visszaesett. Elérkezett a délután 4 óra, amikor is indulni kellett az állomásra. Ekkora már azt hiszem, a harmadikak voltunk a várólistán. (Huh, még mindig megborsódzik a hátam, ha erre gondolok) ((érzitek Ti is ezt a feszültségteremtést)). Szóval kijelentettem: ÉN vagyok a férfi, én megyek! Mégsem hagyhatom, hogy egy gyenge nő egyedül utazzék idegenben. Komolyan is gondoltam! Ez a gyakorlatban abból állt, hogy Eszter hátizsákjából átpakoltuk az enyémbe a mobiltelefont, meg a WC papírt, szótárt. Közben megérkezett a riksa és elindultunk az állomásra. Eszter babusgatott, simogatott és láttam a szemein, hogy mennyire hálás, hogy átvállaltam ezt a terhet tőle. Azonban félúton egyszer csak megszólalt:
-Nem engedhetem, hogy maga menjen! Én majd olvasok a vonaton, úgyis olyan régen nem volt rá időm, én tudom, hova kell menni, hogyan kell taxit szerezni hajnalban, ha nincs vissza vonatjegy, könnyebben megoldom valahogy a visszautat, nagyon félteném, Cecével kettesben nagyon jól meg lennénk.
Na, ennek az lett az eredménye, hogy elbizonytalanodtam, és fájó szívvel ugyan, de beadtam a derekam, ami a gyakorlatban úgy festett, hogy a WC papír, mobiltelefon, szótár átkerült az Ő hátizsákjába! És közösen felballagtunk a jegyirodába. Útközben azért azt megbeszéltük, hogy azért bízzuk inkább az égiekre, mert úgyis kell valami jelet kapnunk arra nézvést, hogy melyőnknek van megírva ez az utazás! Nem is kellett sokat várnunk, fent az irodában kiderült, hogy megtörtént a csoda, van helyjegy! Nem is haboztam, közöltem: ez volt a jel, és minden ellentmondást visszautasítva át is pakoltunk WC papírt, mobiltelefont, szótárt, pénzt az én csomagomba. A Kicsi Recepcioniszt könnyes szemmel még összeírta a fontosabb tudnivalókat is! Ezután elindultunk, hogy vegyünk úti étkeket, szomjoltó italokat. Igen ám, de páromnak az a gondolata támadt, hogy a jegy az ő nevére szól és ebből még baj lehet, ezt én azzal próbáltam elhessegetni, hogy tudják ezek, hogy fiú vagy lány név-e az Eszter Magyarországon, de kicsi aggodalmas Recepcionisztom addig pösmörgött, míg vissza nem mentünk az irodába, hogy átírassuk a jegyet az én nevemre. Az irodista pedig közölte, hogy hiába beteg a feleségem és nekünk hiába van halaszthatatlan elfoglaltságunk Bangalore-ban, bizony csak és kizárólag a feleségem utazhat, a vonatindulás előtt fél órával semmilyen hatalom nem képes átírni a jegyet. Na, én bevállaltam volna a kockázatot, de Eszter elkezdte:
- Radó, ez volt a jel! Maga nem mehet, esetleg leszállítják a vonatról, vagy megbüntetik! Nem, Radó, szó sem lehet róla, nekem jó lesz, alszom a vonaton és a Cecével majd várost nézünk, végre valami mást csinálhatok, mint a napi rutin! -Nem, Radó, az látszik, hogy maga nem nő!
Az, hogy nem vagyok nő, egy későbbi vonatutazásomon is előkerült. Tündével meg Recepcioniszttal voltunk, Kochinban, valamilyen ügyes-bajos dolgot intézni. És visszafelé rendes vonattal mentünk, elég későn értünk a pályaudvarra. Mármost a szerelvény úgy festett, hogy dugig tele volt tömve, tényleg leírhatatlanul, és az ajtók előtt tolongott uszkve 20-25 ember még. Mármost azt tudni kell, hogy két vagon a szerelvényen csak hölgyek részére volt fenntartva. Ezeken a vagonokon is leírhatatlan tömeg volt, de azért nem tolongtak a csajok előtte, és még be lehetett a peronra furakodni. Meg is próbáltuk, Tündének és Eszternek ez hibátlanul sikerült is, azonban, amikor én próbáltam felszállni, elkezdtek a lányok kárálni, hogy only women, én hiába mondtam: she is my wife, meg, hogy: we have only one ticket, csak magyaráztak tovább, hogy only women! és vadul gesztikuláltak a fejeikkel! Szóval bevallom, zavarba is jöttem, meg nem akartam egy vagonnyi amazon áldozatává válni, ezért szóltam Tündééknek, hogy megpróbálok egy koedukált vagonra préselődni. Akkor már sürgetett az idő is, úgyhogy rohangáltam a szerelvény mellett, próbáltam egy olyan felszállóhelyet keresni, ahol viszonylag kevesebb indián van. Meg is állapodtam egy ajtónál, ahol úgy tűnt, kicsit kevesebb ember van. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy tolakodás, lökdösődés dolgában komoly hendikeppel indulok, a szemükből is némi együttérző megvetést néztem ki, hogy: na hiszen, ez meg mit akar itt. Szóval rövid kétségbeesett helyezkedés után úgy döntöttem, bizony itt annyi az esélyem, mint zsinagógalátogatásra szombaton. Két lehetőségem maradt, az egyik, hogy ott maradok estére, (lévén ez volt az utolsó vonat) a másik pedig, hogy kivívom a híres női empátiát. Elhatároztam tehát, hogyha fene fenét eszik is, felszállok a lányokhoz, attól teljesen tekintsünk el, hogy lényegesen vonzóbb volt számomra, megannyi ifjú hölgy közötti préselődés, mint a másik vagonon pasikkal tennem ugyanezt. Szóval visszamentem a lányvagonhoz, és megkezdtem a felszállást, persze azonnal felháborodott tekintetek és only women-ek tűzkeresztjébe kerültem! Én próbáltam hozni a hülyét, mégis csak fehér ember vagyok. Honnan az ördögből kellene ugye tudnom, hogy egy szegregált vagonon vagyok, nem beszélve arról, hogy nem értek egyet a szegregációval alapjaiban. Az addigra már beljebb álló Eszter is beszállt a küzdelembe, és nyugtatgatta a hölgyeket, hogy én az ő hites ura vagyok, és egyáltalában nem kell tartani tapizástól, szexuális zaklatástól, mert hát hiszen ő is ott van, és én egyébként is talpig úriember vagyok! Én csak mutogattam kifelé a többi ajtókra, jobbra, balra, hogy full meg hogy my wife meg please, please. Aztán egy mentő ötletként a nyakamban lógó sálat, mint egy kendőt, a fejemre tettem, és kölcsönvettem a Csizmás Kandúr kérlelő tekintetét a Shrek-ből. Igéző kék szemeim tekintetét ily módon vittem körbe a körülöttem álló amazonokon, miközben elvékonyított hangon a please, please-t ismételgettem. Erre többeknek mosolyt sikerült csalnom az arcára, sőt páran elkacagták huncutul magukat, de a leggyilkosabb tekintetek is enyhén szúróssá lágyultak. Szerencsém volt: kisvártatva a vonat elindult, és én rajta voltam! Barátim, olyan volt az utazás, mintha a mennyországba siető vonaton utaztam volna. A megannyi asszonyok és kisasszonyok engem vizslattak titkon, a bátrabbak kacéran kihívóan mosolyogtak rám, úgy éreztem magam, mint valami amerikai filmsztár, beletartottam az arcomat a szélbe, élveztem a menetszélben lobogó hajamat, sármos, elégedett mosolyt öltöttem az arcomra és igyekeztem elkapni tekinteteket. Például a diáklányét, aki a kalaptartón ült és az elsuhanó tájról visszaverődő fények cikáztak az arcán, miközben komoly tekintettel az irkájába révedt, de szemét fel-felhúzta, hogy megnézze, mit is csinálok, és ha tekintetünk találkozott, gyorsan visszabújjon a tudománya mögé. Vagy annak a kisasszonynak a hófehér mosolya is feledhetetlen a rózsaszín szárijában, akinek az utazás nagy részében a lábán álltam, és minden alkalommal, amikor az egyik lábáról átálltam a másikra, eközben rebegtem egy mápot (malajálamul bocsánat), háláját egy széles mosollyal fejezze ki. Aztán még dalra is fakadtak a megannyi hölgyek a sok színes ruhájukban, amin a lemenő nap valószerűtlen sárga fényei cikáztak, boldogan, hogy végigsimogathatják ők is ezt a vidáman daloló mosolygó, színes sokaságot! Csak egyvalami volt, ami felül tudta ragyogni ezt a megannyi szépséget, mert bevallom, bármerre is kalandozott szépségre, bájra éhes tekintetem, mindig megállapodott minden utazó szépség közt a legcsodálatosabbon, aki felülragyogott mindenkit, aki szinte világított az ő isteni szépségével a szépségek között, az én drága kedvesem, a csodálatos Recepcioniszt.
Szóval visszatérve a bangalore-i útra, gondolom már említenem sem kell, hogy szótár, pénz, WC papír ismét átkerült a Recepcioniszt úti poggyászába és elkezdtünk sírdogálós, puszilkodós lelkiéletet élni, simogattuk, vigasztalgattuk egymást és megfogadtuk, hogy pénz nem számít, legközelebb két jegyet veszünk. Nagyon szarul éreztem magam, meg akartam volna oltalmazni lovagiasan a páromat az út fáradalmaitól, egyben féltem az ismeretlenbe való utazás bonyodalamaitól, szóval így ölelkezve, könnyezve, negédesen talált minket az érkező vonat a már tök sötét peronon. Tudni kell, hogy ezek az indián vonatok igen hosszúak, és hogy az utazóközönség ne unatkozzon, a különböző vagonokat mindig összevissza csatolják a szerelvényre. Hol elöl vannak a sleeper kocsik, hol hátul, hol középen, és ebben az a különösen szórakoztató, hogy a vonat, főleg ha késésben van, igyekszik a lehető legkevesebb időt az állomáson tölteni, lehet mondani, hogy ha sokat késik, inkább csak lassít, hogy a fiatalabbak, ügyesebbek fel tudjanak ugrálni. Mi is próbáltuk leolvasni az AC 3 feliratot a vagon oldalán, ami sikerült is, csakúgy, mint sok utazó társunknak a maga kódolását. Na, ettől vidám ázsiai nyüzsgés is támadt nyomban a peronon, sok száz ember elkezdett izgatottan ordibálni, és csomagokkal a szélrózsa minden irányába rohangálni. Mi futottunk előre fele, elöl Eszter, én mögötte a holmijával, igyekeztem rajta tartani a szemem, ahogy a szembe futókat kerülgettük a tök sötétben, de egyszer csak, nagyon hirtelenül, nagyon váratlanul eltűnt a párom, mintha a föld nyelte volna el. Kisvártatva megbotlottam valamiben és alig bírtam talpon maradni a csomagokkal. Amikor végre megtaláltam az egyensúlyom, láttam, hogy Eszter ott próbál előttem feltápászkodni a puha friss betonból, kezéről, arcáról, övtáskájáról, az utazáshoz választott új szép ruhájáról csöpög a friss beton. A masiniszta fütyöl, hogy indul a vonat, én kétségbeesetten kérdezem, van-e baj? Eszter mondja: semmi, és sír! Én mondom: Ez VOLT A JEL!! De nincs már idő átpakolni, a vonat lassan kezd mozgásba jönni, a vagon megvan, feldobom párom a vonatra, úgy, hogy megpróbálok a legkisebb felületen hozzáérni, nehogy betonos legyek. Utána dobom a csomagját. Aztán ülök a peronon leforrázva és nézem az elzakatoló vonat fényeit. Megszemléltem még a gondosan zsinórral körbekerített kétszer kétméteres betonkockában az örökkévalóságnak ott hagyott párom lenyomatát és a Merrell szandálom lenyomatát, aztán végre azt teszem, amit egy férfinak tenni kell. Fogok egy riksát és hazafelé útba ejtem a likőrshopot, bevásárolok sörből és leiszom magam tisztességesen a Bandival.
Nem akarok nyitva hagyni kérdéseket: Eszter olyannyira szerencsésen megérkezett, hogy rögtön a repülőtéren összeszedtek valami francia kalandor fickót, aki csak esetleges szállás iránt érdeklődött, aztán az ikrekkel aludt a szállodaszobájukban és nézett másnap velük várost. Szóval jól érezték maguk..
Visszaérve megkezdődött Cece sajátos személyiségének megismertetése: Tündének sikerült előadást tartania szélsőségesen kamaszos környezetvédelmi nézeteiből :-), velem pedig összevesznie 30-szor gyilkos módon három hét alatt, és szintén velem körbe ámokfutni Keralát. (Azt a nézetet vallja, jobb mindent látni szarul, mint pár dolgot megnézni jól.) Ezért készített is kb. 20 ezer digitális felvételt is rövid itt tartózkodása alatt. Talán csak annyit, hogy hazautazása után pár hétig nem jelentkezett, aztán csak annyit írt, hogy hét hetes másállapotban van, és a gyermeknek nem a jelenlegi párja az apja. Eszter rövid számolgatás után megállapította, hogy a jobb sorsra érdemes gyereknek itt kellett fogannia. Szóval sikerült néhány kellemetlen órát szereznie távozta után, gondolom a sok veszekedésért utolsó bosszúként!
Olvasóim! Ha jó vagy rossz sorsotok az életben Alleppey-be sodor Titeket, kérlek, menjetek ki a vasútállomásra! A peronra bemenve forduljatok jobbra és egy ivócsap előtt egy paddal szemben, ha láttok egy betonkockát, amiben egy apró test nehezen kivehető nyomait, valamint szandál lenyomatokat láttok, kérlek, álljatok meg egy pillanatra, és gondoljatok ránk! Ha megteszitek, tudom, nem éltünk hiába, hagytunk nyomokat magunk után! Ott van a fenti történet betonba nyomva az örökkévalóságnak….
Mikor elhagytam Alleppey-t, elégedetten állapítottam meg, hogy a derék kőművesek nem bajlódtak a csorba eltüntetésén, ott vagyunk, és ott leszünk még nagyon sokáig az állomáson…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése