Mindenféle

Vészesen közeledik a hazaindulásom időpontja. Már elhagytuk Alleppeyt, újra ott vagyunk, ahova eredetileg még nélkülem megérkeztek. A helyet leginkább úgy tudnám leírni, hogy olyan érzésem van, mintha a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországon olyannyira divatos falra ragasztós pálmafás tapétája életre kelt volna, és én abban élnék. Egy romantikus, kókuszpálmák között megbújó kis házban lakunk, amivel szemben uszkve 60 méterre zúg, fodrozódik az Arab tenger. Ez dél-indiai utazásunk utolsó állomása is egyben, ami szomorúsággal tölti el a szívemet. Részint azért, mert rengeteg történet maradt Allepeyben, amiket már nem fogok megírni, részint pedig azért, mert nem hogy honvágyat nem érzek, de irtózattal tölt el annak a gondolata, hogy újra egy szürke, unalmas, gyökerét vesztett, mosolytalan nagyváros lakója leszek. Munkát kell, hogy keressek, és csupa olyan dolgokkal kell küzdenem, amik általában nem érdekelnek, csak mérgezik a lelkem. Sokat töprengek mostanában erről, abban a magányos pár órában, amit hajnalonta lopok magamnak. Itt ugyanis korán fel szoktam kelni, és ha éppen nem léptem tengeri sünbe vagy nem vertem össze a lábam egy halászcsónakkal, akkor futok egy 40 percet a tényleg végtelennek tűnő tengerpart aranysárga homokjában. Úszom egyet a reggel még szelíd hullámokban, aztán felballagok a házhoz, bemegyek a konyhába, ahol olyankor már a szakácsné készíti az ebédünket, és az idegeire megyek, hogy vizes, csöpögős testtel, homokos lábbal elkezdek az otthonról hozott, kotyogós kávéfőzővel bajlódni. Majd egy csésze kávéval kiülök az erkélyre szemben az óceánnal, élvezem a magányt és elkezdek ábrándozni. Jó ez a kis magány, nagyon kellemes érzés testnek és léleknek. Valahogy mindig arra jutok, hogy nem érdekel a politika, nem érdekelnek az idióta TV műsorok. Lényegesen jobb álmodozni, ábrándozni a valóságtól távol egy álomvilágban, mint küzdeni a valósággal. „Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk neki.” Aztán kiballag mellettem nagy komolyan a második korán kelő, az élet, és hogy ábrándomból feleszméljek, közli velem: Jó reggelt, Radó! Aztán tovább ballag, megnézi, ott van-e a tenger, ahol este hagyta, én csak nézek utána, szótalan, ő megtorpan és visszafordul; rám néz a nagyon komoly ötéves, bocsánat, öt és fél éves tekintetével s szemrehányóan megkérdi: Miért nem köszönsz, Radó? Miután én hebegve tájékoztatom, hogy mert kávézok, és bocsánat, jó reggelt, Tücsök. Már kérdezi is, hogy: Radó, kérdezhetek valamit? Persze, Tücsök, válaszolom. Erre ő: bújócskázunk? Máskor szép ruhában ballag ki és mint egy igazi dáma kérdezi: Szép vagyok, Radó? És illegeti-billegteti magát elégedetten. Áhh, rengeteg vicces történet maradt elbeszéletlenül, róla is, meg mindenkiről: a családról, az itteni barátainkról, segítőinkről, vagy mert lusta voltam, vagy mert nem volt körülmény az elbeszélésre. Vagy egyszerűen lusta voltam, vagy mert józan önmérsékletére kellett magamat intenem ihlet tekintetében. Csak az időt nem okolhatom semmiért, mert idő volt bőven, csak én gyakran hagytam itt is, hogy nyomtalanul menjen el mellettem. Rosszul gazdálkodtam vele, de talán annyit tanultam belőle, hogy nem fogok itt az utolsó két hetemben küzdeni vele, nem kapkodom és nem akarom félbe-szerbe hagyott álmaim kergetni! Eszter és a család elmennek, én még egy hétig egyedül ábrándozhatok, és ígérem, nem kergetek semmit, csak megrészegedem a látvánnyal, a hangokkal, a békével, nyugalommal, az élővilággal, ami itt körülvesz!
Most pedig próbálok benyomásokról, vicces dolgokról írni az elmúlt 4 hónapból, rendszer és keret nélkül, megpróbálom összefoglalni, milyennek látom én Indiát innen az én elefántcsonttornyomból.


Az egyik legmisztikusabb érzetem itt Indiában mindig akkor fogott el, amikor csak úgy kolbászoltam dolgom után, vagy csak úgy ide-oda a városokban. Vettem egy üdítőt, vizet vagy gyümölcsöt, megittam, megettem, aztán a kezemben maradt csomagolóanyagot az első időkben csak vittem magammal mindenfelé. Ott volt a kezemben az üres üveg, az újságpapír (lévén itt mindent újságpapírba csomagolnak), mag, héj vagy akármi. Én meg kószáltam vele. Időnként tudat alatt zavart valami, de nem körvonalazódott, hogy az zavar, hogy sehol nem ugrik elém egy köztéri szemetes, és ha teszem azt, egy fotót kell készítenem, leteszem a hulladékot magam mellé, megörökítem a pillanatot, aztán megint kezembe veszem a finomság porhüvelyét és ballagok tovább. Ez az idő múlásával finomodott, mint egy tanulási folyamat jelképévé vált, a tradíciók, a beidegzések felismerésére, és a felismerés általi megszabadulásra tőlük. A második fokozat az egész napos szemét kézben cipelésére az volt, hogy felismertem azt, hogy azért érzem rosszul magam, mert tele van a kezem hulladékkal. Erre elsőként az a megoldás kínálkozott, hogy a hátizsákom, meg a zsebeim töltöttem meg szeméttel. Ami ugye azért vált egy idő után kellemetlenné, mert a hasznos holmik nem fértek beléjük, és ugye előbb vagy utóbb úgy is meg kellett valahogy szabadulni tőlük. Ez az az időszak, amikor egy hideg sörnél is nagyobb élményt jelentett egy szemetes felfedezése. A következő fázis volt az igazi nagy ugrás, de ezt egy csomó tapasztalás előzte meg. Mint például az, amikor a vonaton utaztam, és a vonat tévéjében egy tréfás közhasznú reklámfilm ment arról, hogy ne szemeteljenek a népek (no, ennek a filmnek a storyja is megérne egy misét:)) és a mellettem ugyanezt a filmet néző öltönyös utastársam, étkezését befejezve, szemrebbenés nélkül hajította ki a vonatablakon étkének csomagolóanyagát. Vagy a parkban feleségével, kisfiával sétáló, jól szituált apuka a gyermeke által elfogyasztott üdítős petpalackba még nagyot is rúgott, amikor feleslegesé vált. A kedvencem talán mégis az, hogy a varkalai beachen, amit szinte csak fehérek használnak, el voltam ájulva, hogy egyenruhába öltözött asszonyok szedik nagy kosárba még a csikkeket is. Délután aztán, amikor a szállásomra mentem vissza, láttam, hogyan öntik a nagy kosár szemeteket a part menti sziklák közé! :-) ETC. Szóval a harmadik fázisban az következett, hogy óvatosan körülnéztem az utcán, hogy nem néz-e valaki, ami természetesen balgaság volt, mert Indiában nincs olyan pillanat, hogy ne nézzen valaki egy fehér embert, és igyekeztem pakkomat ott feledni, feltűnés nélkül. A tanulásnak ez volt az utolsó szakasza, mert hamar rájöttem, hogy senki nem akadt fenn kulturálatlan viselkedésemen. Barátim, ami a következő fokozat volt, az leírhatatlan, katartikus érzés volt, olyan volt, mintha letépnék magamról egy béklyót, mintha egy darabot visszakapnék a gyermeki szabadságból. Nagy lendülettel és egy sármosan, laza mozdulattal, csak úgy eldobtam egy kiürült kólás palackot. Leírhatatlan volt, senki nem hökkent meg, háborodott fel, és én könnyebbnek, szabadabbnak, egy kicsit indiánnak éreztem magam. Innentől kezdve sportot űztem a városi szemetelésből, előfordult, hogy direkte, szánt szándékkal zöldfülű európai turisták előtt hajítottam el szemetet lezser mozdulatokkal. Ami kis ürömként vegyült újszerű kedvtelésembe, hogy kedvesem nem érezte át ezen tevékenység lélekszabadító hatását, megrekedt a csomagba dugdosós fázisnál, és így rosszallva tekintett új kedvtelésemre. Ezért kénytelen voltam neki magányosan, titkon hódolni!
Jut eszembe, európai turisták. Itt Dél-Indiában van egy különös szokás: a városokban a legvalószerűtlenebb pontokra képesek zebrákat felfesteni, tényleg minden látható közlekedéstechnikai koncepció nélkül. Ezt úgy kell a gyakorlatban elképzelni, hogy egyik oldalon kerítés, a másikon fal, közte az út és rajta a zebra, persze ez a legszélsőségesebb példa. Na mármost az utolsó hónapban Alleppeyben motorkerékpárral közlekedtem, és történt egyszer, hogy egy kb. 6 fős fehér majmokból álló csoport a zebránál várakozott reménytelenül. Mert azt elfelejtettem leírni, hogy a motorizált indiánok valószínűleg úgy gondolkodnak az úttesten lévő vastag párhuzamos csíkokról, hogy azért vannak, mert különben a fehér festék beszáradna, ezért sokkal jobb, ha mintákat festegetnek vele az útra. Szóval lefékeztem a majmok előtt, feltartva a forgalmat, amennyire csak tőlem tellett, és széles gesztussal átengedtem őket. Különben pont ilyen jelenetek vannak a buszok hátuljára mázolva, csak nem vagány fehér motorossal, hanem udvariasan mosolygó indián motorossal, meg a zöldfülű fehér majmok helyett is idős bácsi, vagy kisiskolás van mázolva. A másik kedvencem az volt. amikor riksát előztem Honda Herom-mal, és láttam, hogy 1 fehér pár utazik benne. Vadul elkezdtem integetni meg hi-ozni; ők visszaintegettek, én meg beszóltam nekik, hogy: „can you give me a pen?”, mire a turisták úgy elkezdtek röhögni, hogy majd kiestek a riksából, meg a Recepci is majdnem lepottyant mögülem; de ezt a kis helyzethumort lehet, hogy csak azok értik olvasóim közül, akik már maguk is jártak ebben az országban!
Ahol most vagyok, történt egyszer, hogy Marika panaszkodott a Hyacinthnek, aki az itteni házigazdánk (lásd korábbi bejegyzésem). Anglo-indiai, és nagyon felvilágosult, szeret a szexről beszélni, meg egyébként is büszke rá, hogy neki európai gyökerei is vannak, hangsúlyozza is mindig a felvilágosultságát. Szóval Marika panaszkodott, hogy fura zajokat hall a szobájában, mintha valami állat motozna, amitől nem tud aludni. A mi felvilágosult Hyacinthünk egyből elkezdett mentegetőzni, hogy ugyan a ház több, mint százesztendős, de ő a felújítás alatt, meg utána is egy darabig itt lakott és biztosan tudja, hogy nincsenek szellemek. Azért biztos, ami ziher, megoldandó a problémát felszaladt a lakrészébe és lejött egy műanyag palackkal, amire az volt alkoholos filccel írva, hogy: holy water, és nyomban elkezdte szétszórni a szobában a szentelt vizet :-) Sosem lehet tudni ugye… Máskülönben a motozás végleg megszűnt :-)

Hogy megint a mókusok kedvében járjak, elmesélnék még egy történetet, ami velem esett meg, és ha nem lennék amolyan szkeptikus típus, még azt is hihetném, hogy valamiféle parajelenség volt. Történt egyszer, hogy Recepcivel jól megérdemelt, ötnapos szabadságunkat töltöttük Varkalán. Naplementét nézni legurultunk a part déli részére, ami valami szakrális hely, és bár Varkala az európaiak gyűjtőhelye, főleg az északi partszakaszán gyülekeznek, hogy jól rászolgálhassanak a minden fehér ember idióta és minden fehér nő qrva sztereotípiára. Legyen elég annyi, hogy még az én szememmel is idióta barmok tudunk ám lenni. Huh, erről is sokat tudtam volna mesélni, azt hiszem, útleírásomban, biztos teleírtam volna vele pár oldalt. Nos, a déli részen az indiaiak csodálják inkább a tengert. Ahogy megálltam a motorbiciklivel, a sziklán állva megpillantottam egy szádhut, aki a végtelenbe tekintett, hófehér szakálla volt, amit a lemenő nap fényében fújdogált a szél. Egyszóval teljesen úgy volt odatéve, ahogy azt egy turista szeretné lefényképezni, hogy a blogjában, vagy otthon megmutassa a szerencsétlen barátainak, akiket meghív indiai úti beszámolójára, és olyan hülyék, hogy nem mondják le a meghívást valami elfogadható ürüggyel, mennyire egzotikus helyen is járt. Igen ám, de ahogy a kamerát ráemeltem, teljesen elkezdett az elektronika összevissza dolgozni, képtelen volt élességet állítani a gép, pedig teljesen jól kivehető kontúrja volt a szent embernek. Akkor már felém fordította a tekintetét és elkezdett mosolyogni. Mosolyogni? Volt valami furcsa benne, de nem tudnám megfogalmazni, nem is akarom túldimenzionálni, simán lehet, hogy csak zavarba jöttem, hogy a japán technológia egy ilyen fontos pillanatban cserbenhagyott. Támadt is egy mentő ötletem, kikapcsoltam a gépen az autofokuszt és kézzel beállítottam precízen az élességet, persze tudtam, hogy a kép a spontaneitását már elvesztette, de személyes harccá vált számomra a mozdulatlanul mosolygó szádhu, és a high-tech. Aztán lőttem 3 x 4 és amit az lcd kijelzőn láttam, az egészen elképesztő volt, a derék ember teljesen be volt égve a képbe, olyan nagyon túlexponált lett. Kivehetetlen volt az egzotikus fizimiskája. Még egyszer ellenőriztem a fénymérőt, a beállításokat, aztán újra kattintottam, az eredmény ugyanaz. Intettem megköszönvén a fotót, ő jószívűen visszabiccentett, aztán eloldalogtam. A fura az esetben, hogy akkor úgy gondoltam, lejárt az ideje a Nikonnak, de nem, azóta is százával készítem nektek kedves lúzerek, akik némi ingyen sör reményében nem vagytok elég okosak, hogy lemondjátok vetítéssel egybekötött, Keraláról szóló élménybeszámolómat.
Azért most is úgy gondolom, kell valami ésszerű magyarázatának lennie a történetnek….

Mára befejezem a jegyzést, de innen fogom folytatni. Igyekszem Virágnak is válaszolni a vallás dolgában, csak nem tudom magam összeszedni, túl bő lére eresztődik a fejemben, hogy hülyeséget írtam, mert csak a lila szemüvegen keresztül szemléltem. Virág, amióta felvetetted ezt a békés együtt élést, megpróbáltam a veséjébe nézni a dolognak, de folyton falak vannak és vagy nem találom a megfelelő embert, aki megnyílna. Vagy csak hazudik, na jó, sarkít mindenki.

Folytatom, ha meg nem…