Mit mondjak, erősen elakadtam itt a mindennapok leírásában. Ennek leginkább az az oka, hogy saját magamat is unom.

Most megpróbálok ezért hangulatokról írni.

Itt minden színes és megfakult, látszik a cégtáblákon, hogy valaha ragyogó színekben pompáztak, pirosban, sárgában, de a Nap, a monszun hamar megfakította őket, és olyanná váltak, mint valami régi megsárgult, itt-ott lekopott múlt század eleji fotó. Valahogy mindent áthat a múlt, ami furcsán, számomra egyelőre nem világosan megfogalmazható módon keveredik a 21. századdal. Szilajul áll az idő, és várja, hogy hömpölyögjön át rajta a „civilizáció”, aztán majd, ha átdübörgött, legyen minden olyan, mint azelőtt, mintha tudnák, hogy „civilizációk” jönnek, mennek, de ők itt maradnak, kicsit változnak, de a lényeg nem változik. Az utcák szürkék, kopottak, mint a cégtáblák, lányok, asszonyok sétálnak bennük elképesztően színes, citromsárga, lila, rózsaszín, piros, pöttyös ruhákban és ebből a fekete fehér háttérből vakítóan fehér, egészséges fogukkal, folyton mosolyognak az emberre. Néhol fekete csadorba öltözött muszlim nők sietnek el a szürke háttér előtt, mintha tudnák, hogy ebben a színes színtelen forgatagban így tudnak a legészrevétlenebbek lenni. Nincs úgy 100 m út, hogy virágkötők ügyes, gyors kézzel ne kötnének színes virágfüzéreket és lógatnák fel ütött-kopott asztalkájuk fölé, hogy ha elmegy a 2 méter színorgia változtatott utcarészletük előtt egy muszlim nő, egy kicsit ő is látszódhasson kontrasztosan a világnak. Iskolás gyerekek egyen narancssárga szoknyácskában fehér blúzocskával, egyen piros masnival az egyen copfjukban, kopott nyugati gyöngyvászon hátizsákkal a hátukon. A fiúcskák szürke rövidnadrágban, betűrt sötétkék inggel , citromsárga nyakkendőcskében, de ahány iskola, annyi uniformis. Riksák száguldoznak el mindenfelé, elmosódott sárga csíkként a képben, vidáman tülkölve. A hangok is teljesen idegenek nekem, kelet-európai utazónak, mind a városban, mind az aprócska faluban, ahol most lakom. Van egy városi nyüzsgő zaj, ami valahogy nem dübörög monoton, mint otthon. Itt a zajok is felvonultatják teljes skálájukat. A riksák kétütemű motorja zümmög, egyik másik dudája vékonyka hangon felvisít, majd oldalról rekedt öreg riksa tülköl már-már szánalmasan, ekkor felütésként feldübörög egy mély öblös dízel busz hangja, aminek tekintélyt parancsoló hatalmas kürtje szól rá a forgatagra, hogy jobb lesz, ha odébb áll. Aztán hátulról egy szemtelen bicikli csengettyűje mondja élesen: csingling. Közben a varjak éles károgása hallatszik a magasból, és ezt az egészet valami csodálatos keretbe foglalja a mindig valahonnan, valamelyik templomból szóló zene, vagy ének, vagy a müezzin imára hívó kántálása a távolabbról halló harangzúgás közben. A hindu templomokból, amik városszerte vannak, mindig valamilyen zene vagy ének szól rekedt alumínium hangszórókból, és ez ott lebeg mindenhol a város felett, csak úgy, mint a mecsetek hívó szava, vagy a harang. Ahogy sétálunk aképpen a színek kavalkádjában, hol ez erősebb, hol az. Az emberiség nagy vallásai ott kavarognak egyfajta élvezhető kakofóniaként, nagy egyetértésben, hanghullám formájában mindenütt a levegőben. Akár az illatok, amik szintén színes kavalkádot alkotnak, hogy a harmadik érzékünk is el legyen kápráztatva színekkel. Itt is a szürke az alap, az úton útfélen eldobált rohadó zöldségek, gyümölcsök és a forróságban bűzlő kanálisok émelyítő szagára épülnek rá az utcai szamósza, bhelpuri, pakórasütő árusokból kavargó égett kókuszolaj és édeskés curry szagra. Aztán egy kellemes füstölőillatot árasztó bolt mellett sétál el az utazó. És mikor már az orra éppen magához térne, egy rozoga pult elé ér, amiről az ismert és ismeretlen fűszerek felhalmozott tornyából áradó elképesztő illatorgia vágja érzékszerven az embert. Fahéj, szerecsendió, a szerecsendió külső rózsaszín megszárított levele, ami a birjánihoz kell, csillagánizs, ánizs, fahéj, vanília és számomra ismeretlen fűszerek garmadának az illata keveredik össze, hogy megsimogassa az érzékeket. Továbbsétálva, egy virágkötő standja mellett elhaladva, a frissen kötött jázminfüzér édeskés illata csiklandja, émelyíti el a receptorokat. Amit mindig friss vízzel permetel a kereskedő, hogy hosszan illatozzék, ha egy szépkisasszony a hajába köti.

Szóval kicsit kibontva ez volt az, ami első nap töményen, részeire bonthatatlanul pofán baszott. Most már, hogy bemutatkoztak, itt ülve az óceánparton a végtelen kék vízzel, fülemben az egyhangú, mégis varázslatos tengerzúgással, orromban a sós pára illatával, úgy érzem, ideje bemenni a városkába és meginni egy forró illatos maszala csájt…

Mindennapok

Kochinba érve sima volt a leszállás, koromsötét volt a pályaudvaron. Itt a Greenpeace-eseknek nem lehet egy szavuk sem a fényszennyezésre, legalábbis a közvilágítást illetőleg. Számomra soha nem látott tömegben feküdtek az emberek mindenütt a földön, főleg a „szent emberek”: ezek a zarándokok, és onnan lehet megismerni őket, hogy talpig feketében vannak és virágfüzérekkel díszítik nyakukat, fejüket. Nyakamban egy laptoptáskával, mellemen egy kis hátizsákkal, hátamon egy 25 kilós hátizsákkal keskeny ösvényen kellett végighaladnom, ahol nem mi voltunk az egyetlenek, akik a kijárat felé igyekeztek. Néha szlalomozni kellett, néha egy szent emberre lépni, akik ezt egyáltalán nem vették zokon; ha találkozott a tekintetünk, csak mosolyogtak. Végre kiverekedtük magunkat az állomásról, fogtunk egy riksát, és én balga azt hittem, ezzel megpróbáltatásaim véget értek; pedig elcsigázott elmémnek csak most kezdődött a félelem és reszketés. Minekután a derék driver betuszkolta poggyászainkat a kicsiny csomagtartóba, a hátizsákomat, ami 8 ezer kilométert utazott velem és egy utolsó szalmaszálnak éreztem tartalmát a civilizációhoz, egy laza mozdulattal feldobta az akkor még számomra egyébként sem túl meggyőző háromkerekű utazó alkalmatosság tetejére. Mi elégedetten beültünk, én arra vártam, hogy majd valamivel rögzíti, de nem ez történt: fájdalom, sofőrünk bepattant a volán mögé hipp és hopp, és eszeveszett tempóban elindult. Én a nőmnek könyörögtem kegyelemért, de süket fülekre talált minden könyörgő, fenyegető, sértődő szavam. Azzal lettem elintézve, hogy ezt így szokták. Következésképpen utam végéhez teljes parában, stresszben úgy közeledtem, hogy minden nagyobb bukkanónál, élesebb kanyarnál kihajoltam és azt figyeltem, hol kell végső búcsút intenem az 5 hónapra gondosan becsomagolt holmimnak. (Azt itt jegyezném meg, hogy legalább a 60 %-a teljesen feleslegesen begyömködött holmi volt, persze ezt csak most tudom, utólag.) Azon az eszeveszett 17 kilométeren én a 100% ért aggódtam, azt hiszem, magyarázhatta volna életem párja két pofon között, hogy veszteségem mindösszesen kb. 40 %-ot tesz ki, és kedvenc mondását is, hogy Indiában mindig minden megoldódik, ráadásul jól. Különben ma már kezdem kapizsgálni ennek az igazságát, de kérlek Titeket, el ne mondjátok neki, mert az én szerény, kedves, kezes kis Recepcionisztom anélkül is kezd erősen a fejemre nőni.

Pirkadatkor megérkeztünk; a csomagom (Hare Krisna) épségben megérkezett velem együtt.

Egy Vypeen (Vájpín) nevű szigeten laktunk; ez amolyan kertvárosszerű hely Kochin mellett. Egy Iris nevű nyugdíjas tanítónő házában laktunk; mármint a gazdáink laktak a nagy házban, nekem és Eszternek egy kis házunk volt a kertben. Körös-körül banánfák, kókuszpálmák, csilibokrok, meg számomra mindenféle ismertetlen növény és egy csomó olyan, ami nem nagy cucc, mert nekem is vannak olyanok a lakásban otthon, legfeljebb kicsit kisebbek, nagy cucc. Szóval nézelődés, karácsonyi meglepik kapása Esztertől. Mit mondjak, nagy meglepetés volt, ugyanis 2 szoknyát, egy fehéret meg egy feketét kaptam. Eszter ezeket lungínak hívta és azt állította, hogy itt a férfiak viselik. Én elgyötörve az út fáradalmaitól próbáltam a létező legjobb pofát vágni ezekhez a ruhadarabokhoz. Jézuskám, észrevehetett valamit abból, hogy nem teljesen felhőtlen a boldogságom, hogy két csinos szoknyácskával örvendeztetett meg, ezért kaptam gyorsan még egy lendkerekes riksát, valamint valami pajzán szobrocskát. Aztán pár óra alvás….

Azt hiszem elkerülhetetlen, hogy ezen a ponton, némi magyarázattal szolgáljak arról, hogy mi az ördögöt is keresek én itt Dél-Indiában, és mi a felállás voltaképpen.
Konkrétan az a stályszli, hogy az én életem párja a fölösleges tudományok egyetemén hajdanán indológiából diplomát szerzett. És valamilyen számomra megfejthetetlen oknál fogva ezért folyton ilyen India-fanok, meg elvarázsolt indológusok között lógott. No, egy szép napon kollégája felhívta, hogy lenne egy család, akik egy 4 éves kislánnyal és egy 12 esztendős fiúcskával ki szeretnének menni Keralába világot látni, és kéne nekik egy olyan ember, aki némiképp járatos az indiai dolgokban, tud tolmácsolni, és tanítná az iskoláskorú gyermeket az ötödikes tananyagból. Lévén éppen elvesztettük mindketten a munkánkat, kapva kaptunk a lehetőségen és felhívtuk esetleges munkaadónkat. (Csak azért használom a többest, mert bátortalan ostoba kedvesemet erősen buzdítanom kellett, hogy bátorságot merítsen a telefonhíváshoz.) Szó, ami szó, rengeteg vicces esemény történt az interjúztatás és a munka megkapása között, de ezeket, mert amúgy is elég terjengősnek érzem beszámolómat, elmémben őrzöm meg, és ha akad olyan olvasó, aki mégis kíváncsi lenne rá, annak mélyen a zsebébe kell nyúlnia és valamelyik általam kedvelt búfelejtőben, pár könnyen habzó világos sör mellett részletesen kifejtem a történteket.

Szóval, úgy élünk mi itt együtt, hogy van a mi gazdánk, Tünde, annak a két gyermeke Kármen és Márió, meg a férje, András. A nagymama Margit, kedvesem Eszter a pájdegogosz és transzléter, Marika a bébiszitter, és szerénységem a vendég, naplopó megfigyelő. Nagyjából ezzel a sorrenddel a csípési sort is felvázoltam. Ez a felállás időnként változik, teszem azt 2 hétig itt volt velünk Márk, a kamasz édesapja; a nagymama elmegy március közepén, és február közepén jön 3 hétre a párom nem egészen százas ikernővére. (Remélem, ezzel a csípési sorrenden legalább egy helyet előre ugrok!) Jó ez a változatosság azért is persze, mert újabb és újabb kínos, mulatságos szituációk lehetőségei rejlenek a számomra olyannyira szokatlan nagycsaládos együttélésben.

Térjünk most vissza röviden Vypeenre, ahol tulajdonképpen elkezdtem megismerni Dél-Indiát. Lényegesen könnyebb volt megszoknom, mint az első bizonytalan lépéseket. Csupa olyan dolog történt, ami helyrerázta kibillent egyensúlyomat. Vegyük is szépen sorban: reggel jött három áldott jóasszony, az egyik hozott vizet, és elkezdte egy seprűvel rendbe rakni a kertet, a másik pedig a házakat takarította és elvitte a szennyesünket, a harmadik pedig a konyhában serénykedett Irissszal, a házigazdával közösen, hogy éhségünket finom egzotikus étkekkel csillapíthassuk. Enni 1 után szoktunk, mint amolyan nagycsalád, közösen egy nagy asztalnál. Irisznál többnyire 4-5 féle étel volt, valami tengergyümölcse, vegetáriánus, csirkehús, saláta, meg persze az elengedhetetlen rizs és csapáti. Ebéd után többnyire olvasgatunk, pihentünk, aztán kiballagtunk a falucska főterére, ami átellenben volt egy csodaszép portugál katolikus templommal. Ott beszálltunk 2 riksába (a riksások már névről ismerték a családot) és leriksáztunk a small beachre, ami kb. negyedórára volt. Ott a derék riksások megvárták, hogy kifürdőzzük magunkat. Ők maguk is jól szórakoztak, ahogy a sziklákról nézték, ahogy a „fehér majmok fürdőznek a sós vízben”. Egy riksa oda-vissza várakozással együtt 150 rupiba került, ami kb. 750 forint. Este foci, játék a gyerekekkel, teraszon dumálgatás és alvás egy szál lepedővel. Mulatságos, hogy milyen problémái vannak más-más együtt lakó embernek. Nagymama, Marika a szúnyogokkal állnak hadilábon, kedvesem a csótányok ellen indítana világméretű hadjáratot. Van, aki ezt, van, aki azt nem szereti, én rendőrségre nem szeretek járni, de a Transzlétört pl. nagyon szeretem.

Mindegy is, bő lére eresztem a semmit és soha nem érem utol magam. Itt az Asztromókuson már várnátok valami transzcendentális élményt, abból az országból, ahonnan mindenki ezt várja. Drága mókusok, én még csak turista vagyok, félek, sosem leszek több. Bár eleve nagy ajándéka az életnek, hogy 40 esztendősen itt lehetek, holott semmit sem tettem érte. Nem szellemi síkon, de tanulok, mit fizetek azért, amiért semmit nem tettem. Száguld velem a riksa, a nem túl szabályozott világban, forró estében pálmafák, kivilágított, túldíszített templomok, egy sokszínű világ, libabőrös vagyok. Ha nagyon figyelek, és úgy próbálok figyelni, ahogy azt Coelho könyvekből tanulhattam, akkor már volt három üzenet, de erről majd később, nem akarok túl mesterkélt lenni!

Most fekszem még itt a két kókuszpálma közé kifeszített függőágyon, elnézem a méteres denevéreket, ahogy cikáznak a fák között, és arra gondolok, de jó lenne síelni… :-)

 

Beavatás

Rövid kirándulásunk után visszamentünk a szállásunkra, összepakoltuk a motyónkat, leballagtunk a recepcióra, vizet, élelmet vásároltunk. Aztán a riksásokkal elindultunk a vasútállomásra. Végre részt vehettem a városi forgalomban, de meg kell mondjam, semmivel sem jutottam közelebb ahhoz, hogy itt milyen rendező elv szerint jut el az utazó Á-ból B-be. Bevallom, többször halálfélelmem volt, nem ritka, hogy a driver áttér a szemközti oldalra, a gyanútlan utas pedig azt látja, hogy egy hatalmas teherautó vagy busz közeledik, és teljeséggel lehetetlen az ütközés elkerülése, valami csoda folytán mégsem történik meg a balest. Persze ez vica versa igaz, mert a mi oldalunkon is gyakran előfordulnak azok, akik az európai kresz szerint a másik oldalon kéne, hogy legyenek. Vannak itt-ott villanyrendőrök is, de szerintem azt csak a városkép színesítése végett szerelték fel. A kedvenceim a zebrák, amik a legvalószerűtlenebb helyeken vannak felfestve és gyalogost sehol nem láttam eddig rajtuk. A gyalogátkelés szabályai itt úgy működnek megfigyeléseim alapján, hogy lehetőleg keresztben elindulnak az emberek a másik oldalra, néha felemelik a kezüket, integetnek, kanyarognak. Én is megpróbáltam, szerintem csak a vakszerencsének köszönhető, hogy egyben átértem a túloldalra.
Megérkeztünk az állomásra, hát feleim, az állomás szép nagy, de nem akkora, hogy ennyi ember elférjen benne: hömpölyög a tömeg, kóbor kutyák hevernek itt-ott, a váróteremben leírhatatlan mennyiségű ember hever ül, alszik, eszik, fejen áll; a földön hömpölyög a tömeg, fekete ruhába öltözött, színes virágfüzérekkel feldíszített, motyójukat a fejükön viselő zarándokok jönnek-mennek nagy csoportokban. A mi vonatunk az ötös vágányról indul, ezt úgy lehet megközelíteni, hogy egy felüljáróra fel kell menni át a vágányok felett, és minden lemenő sornál van egy digitális kijelző, hogy éppen hányas számú vágányhoz értünk. Szóval hihetnénk azt is, hogy na, ez flottul fog menni. Igen ám, de a négyes vágánnyal megszűnik a továbbhaladás lehetősége. Mit tehetünk, lemegyünk ott, keresgélünk, nézelődünk, de semmi. Én már kezdek arra hajazni, hogy ez olyasmi lehet, mint a Harry Potterben a 9 és ¾. vágány, mikor is szerelmem a lejárati lépcső mögött egy ház falára, krétával írva meglát egy 5-ös számot meg egy nyilat: itt átbújunk a nyíl irányába és láss csodát, ott az ötös vágány és rajta áll a vonatunk. A peronon a felvirágzott zarándokok, a vagonban is, a vonatablakokban száradó ruhák, ember hegyén-hátán. Maga a szerelvény olyan hosszú, mint nálunk a tehervonatok: nem lehet a végéig ellátni. Nyájas olvasóm, itt jegyezném meg, hogy semmi parám nem volt, nőmtől tudtam, hogy nekünk légkondicionált hálókocsink lesz, ami egy európai utazó minden vágyát kielégíti a kényelmes utazást illetőleg. Rövid keresgélés után meg is találtuk a vagonunkat, ami gondosan be volt zárva, és egy türelmetlen indián bottal verte végig-végig a kocsit egész hosszában, egészen addig, amíg megérkezett a vasúti tisztviselő és kinyitotta az ajtót. És mi elkezdtük a beszállást; na, a minden igényt illetőleg már kezdtek kétségeim lenni. Szűk folyosó, a folyosó szélén székek, amin egymással szemben tudnak ülni az emberek, ezekkel a székekkel szemben pedig a kabinok, amit úgy kell elképzelni, mint a mi vasúti kabinjainkat, csak valamivel magasabb. Hat ember tud egymással szemben leülni, és mindkét oldalon az ülő utazók felett van 2 felhajtható polc, amit drótkötéllel lehet rögzíteni az alatta lévő polchoz felhajtás után, szóval sajnálom, hogy nem készítettem fotót, lévén nyelvi készségem sekélyes ennek a rendszernek a szemléletes megjelenítéséhez. A lényeg, hogy az alsó ülőalkalmatosságok alá beraktuk csomagjainkat, ami meg nem fért be azt a legfelső felhajtott fekvő alkalmatosságra tuszkoltuk.
A vonaton szépen sorban minden helyen ült valaki, meglehetősen szűken voltunk. Minek utána elkezdtem méltatlankodni, hogy azért én a kusettet nem egészen így képzeltem el, párom megnyugtatott, hogy mit kell ezen fennakadni, a normál kocsikban egy helyen négyen, nem ritkán öten ülnek. A szűk folyosón időnként megjelentek emberek tülekedve, hol könyvkupacot tartva a kezükben, hol teáskannát, hol, kávéskannát és attól függően, hogy épp mi volt a kezükben, azt mondogatták: buy bhagavad gítá, tea, vagy, hogy cofee. Ennek igazából nem tudtam meg, mi értelme, mert egyiküktől sem vett senki semmit. Talán csak az említésre érdemes, hogy azok, akik azt mondogatták, hogy buy Bhagavad Gítá, néha egész közel hajoltak az ember arcához és valamit csillogó szemmel magyaráztak, hiába ismételgettem, hogy no thank you! Itt is nőm találékonysága győzött, mert ő nem a no thank you egyre határozottabb ismételgetésével próbálta őket jobb belátásra bírni, hanem valami olyasmit mondott, hogy I have already one, őt nyomban békén is hagyták. A légkondi igen hangos volt, és kb. negyedóra elteltével minden utazó ruhákat, pokrócokat kezdett magára húzni, irgalmatlan hideg lett a kocsiban. Amikor már jégcsapok lógtak az orromon, egy állig pokrócban, kendőben vacogó indián nő megkérdezte, nem baj-e, ha lekapcsolja a coolert. Hiába, ha kultúrák találkoznak; ő biztos azt gondolta, hogy a fehér majmok szeretik a hideget, én meg azt hittem, hogy ezeknek az indiánoknak annyit van melegük, hogy így szeretnek utazni, és hát a kölcsönös tolerancia jegyében fagytunk közösen. A folyosón egy újabb színfolt jelent meg: egy fekete ember azt kiabálta: pakora, vegetable. Mint kiderült, ételt kínált, csajom azt mondta, lehet enni, ezért rendeltünk is valamit. Ami egyébként igen kiváló volt ízileg, és még egy kiskanál is volt a dobozban, de a csomagolás, vagyis annak egy része elsőre nagyon megrettentett, ugyanis a rizs műanyag dobozban volt, de volt mellette egy csinos kis újságpapír csomag is. Félve bontottam ki, de megnyugodva tapasztaltam, hogy egy vékony nejlon is van belül. Ebben volt a chapati, és egy másik kis nejlonban valami zöldséges szósz. A kaja nagyon finom volt, és szórakoztató, mert amíg én azt figyeltem, utastársaim hogyan esznek kézzel, ők azt figyelték minden szemérmeskedés nélkül, hogy én hogyan próbálom meg elfogyasztani az étket a mellékelt aprócska evőalkalmatosággal, úgy, hogy lehetőleg semmihez ne érjek hozzá a kezemmel. Itt jegyezném meg, hogy rövid egy napos tartózkodásom alatt megállapítottam, hogy ezt az országot a mi köjálunk rövid vizuális szemlélődés után bezáratná, sőt felégetné, és még az üszkös hamvakat is klórral szántaná be. Vacsora után nem sokkal az ülésekből ágyakat csináltunk ügyetlenkedve a csomagok elhelyezésével, a láncok beakasztásával; aztán lehencseredtünk, még egy darabig zenét hallgattam és szemléltem a legkülönbözőbb módon elheveredő indiánokat, aztán aludtam kb. 4 órát. Aztán forgolódás, vánszorgó idő, sűrű sötét, csak egy éles irányfény világított egyenesen a szemembe. Kedvesem 4-re állította az ébresztőt, menetrend szerint 4.50-kor kellett érkeznünk. A legendák pedig azt beszélik, hogy ha a vonat késik, nem áll meg, csak lassít, ezért csomagjaink rángatásával, készülődésünkkel indiánok tucatjait ébresztettük fel, de egyáltalán nem méltatlankodtak. A leszálláshoz sikerült mindent odakészíteni és jól is jártunk, mert egy 10 perc múlva megmozdulni sem lehetett a peronon.
Valahogy szerettem volna itt leírni, hogy mennyire megrázó, vagy inkább szokatlan élmény volt számomra az első indiai vonatozásom. Maga a vagon és pricsek egyébként, az otthoni mércével mérve tiszták voltak, csak minden szín, tárgy olyan volt, mintha valahonnan az ötvenes évekből maradt volna itt, mintha egy kicsit időt is utaztam volna azzal a tárggyal, amivel a térben utaztam. Később beszéltünk róla, hogy az első vonatút olyan itt, mint egy beavatás.

Kultúrsokk

Az utazás hosszú volt, de legalább fárasztó, sok szót nem érdemel. Esetleg csak annyit, hogy a hosszú repülőúton szerencsém volt, mert a három soros ülésben rajtam kívül senki nem utazott! Így kényelmesen eldőltem és magamra húztam két whisky és egy meglehetősen fura vacsi után a szép British Airways-es takarót, eldőltem a három széken és majdnem reggelig aludtam.

Bangaloréban a repülőtéren várt a kedvesem, taxiba vágtuk magunkat és mentünk a hotelba. Már a taxiúton láttam, hogy ez valami egészen más lesz, mint amit eddigi életem során tapasztaltam, de kora hajnal volt, fáradt voltam a hosszú úttól, nem nagyon törődtem semmivel. Hotel amolyan lepukkant valami a város közepén. Irgalmatlan káosszal, kosszal riksások hada akart elvinni bárhová, de én azt sem tudtam, hogy hol vagyok. A hotelt erősen idézőjelesen kell érteni, valamiféle akármi volt inkább, a harmadikon volt a szobánk, ahová a retkes egyenruhába öltözött londinerek készségesen felvitték az útiholmimat. Becsületére legyen mondva a szállodának, hogy a szoba ugyan kicsi volt és drága, de legalább tiszta, volt benne meleg víz, igaz ugyan, hogy nem a zuhanyrózsából folyt, hanem a földhöz egy vedernyi távolságban lévő csapból, és volt vödör meg kancsó; a vödröt háromnegyedig kellett tölteni forró vízzel aztán hozzá hideget és még lehetett is a kancsóval öntöznie magát az út porától bepiszkolódott jobb sorsra érdemes utazónak.

Alvás pár óra és mivel be voltam sózva, le a városba olyan fél egy körül a legnagyobb hőségben, hát feleim azt a káoszt, amit tapasztaltam, azt még a legvérmesebb álmaimban sem tudtam elképzelni, tülkölő motorok, motorriksák, lepattant buszok ezrei próbáltak egy általam teljeséggel követhetetlen rendszer szerint előre jutni. Tényleg leírhatatlan, a kétütemű riksákból felszabaduló kékes köd keveredett a valószínűleg brit uralom alatt gyártott buszok erőforrásából felszabaduló fekete koromfelhővel. Ez a jól látható szmog keveredett a friss húgy szagával, valamint a mindent átható curry és egyéb sült olajok és fűszerek illatával. Szóval kb így zajlott az Indiába lépésem: kiléptem a hűvös hotelból az utcára, először pofán baszott a 35 fokos hőség, aztán a szaglószervemet olyan inger érte, hogy egészen biztos voltam benne, hogy ezt valószínűleg maradandó károsodás nélkül nem heveri ki. Ezután remegő térddel álltam a szálló előtt és mire addig a gondolatig eljutottam, hogy visszarohanok a szobámba, magamra zárom az ajtót és amíg az ENSZ ki nem szabadít, ott tartózkodom. Már körül is vett vagy 6 fekete ember, akik egyfolytában a taxis szolgáltatásaikat akarták rám sózni. Szóval lepergett életem filmje. És ekkor egy angyal, az én drága szerelmem ott termett elhessegette a derék szolgáltatókat, és elindultunk Indiába.

Az első lépések nehezek voltak, de aztán egyre könnyedébben mentek, rengeteg ember hömpölygött ide-oda, de a közúti forgalom volt az, amitől teljesen le volt esve az állam, próbáltam fotózni, hogy megörökítsem, közben elátkoztam magam, hogy otthon hagytam a videót, mert ezt a pillanatképpel nem lehet visszaadni, ehhez kellenek a hangok, a mozgás. Egy gyalogos felüljáróról hosszasan elnéztem, fotózgattam, és nem akartam a szememnek hinni. Csak sétálgattunk cél nélkül, hogy mibe botlunk, mindenütt bazárok, ételárusok, nyitott 20 négyzetméteres szabóságok lábbal hajtós varrógépekkel, nők nagyon sokszínű pandzsábikban, szárikban, élénk citrom, királykék, bordó, piros, stb. Nagyon színessé teszik a forgatagot, gyümölcsárusok földön ülve, itt-ott egy boci. Mindenütt szemét, gyümölcshéj, műanyag palack, cigis doboz, kókuszhéj, csak az ördög tudja, mi nem. Aztán egy hindu templomhoz értünk, ahol a szép színes száris nők a földön ültek hosszú sorban a beton padlón. Csak belesni mertem, de aztán egyszer csak beinvitáltak bementünk, persze a cipőt, mint itt minden helyen, még a katolikus templomban is le kell venni, kb olyan lenne szandálban bemenni, mintha kalapban vetnéd nálunk a keresztet az oltár előtt. Ez volt a második megpróbáltatás, nehezen tudtam elképzelni, hogy meztélláb glasszálok azon a talajon. Kb úgy képzeltem el, ha én itt leveszem a cipőm és kb 20 m-t megteszek, akkor a talpamon felszívódott méreganyagok azonnal hadba állnak az immunrendszeremmel, és természetesen minden nehézség nélkül legyőzik azt, én pedig keserves agóniába kezdek, majd levegőért kapkodva kilehelem hitvány lelkemet. Zárójelben jegyzem meg, hogy ma már az a ritkább, hogy bármilyen lábbelit hordanék, nagyon klassz ez a meztélláb kolbászolgatás. A templomban elmesélték, hogy annak az istennek, akinek a szent helyet emelték, ma valamilyen ünnepe van, és ők most ezért gyűltek össze, és ezért eszik a földön törökülésben banánlevélről azt a valamit, amit esznek. Készségesen hozzájárultak a fotózáshoz. Aztán kószáltunk még céltalanul, meg mertem kockáztatni egy kókusz elfogyasztását utcai árusnál, bent voltunk egy másik isten templomában. Ingerek minden érzékszervemnek, egyre kevésbé zavar a tömeg, sőt kezd szórakoztatni, a nózinkat pedig a jóisten olyan szerkezetnek teremtette, hogy ha tartósan kellemetlen inger éri, egyszerűen nem vesz tudomást róla. Köszönöm Uram.